„Nem kell sikítani – sziszegte. – Ki hallana meg téged? A medvék, a farkasok, vagy talán a testvéreid, akik már nyugszanak?”
Szovjetunió, 1944 áprilisa. Áthatolhatatlan szibériai tajga a Nyugati Szajánban, Hakasziában. Egy kunyhóban, a hegyi patak partján, megszületett a parasztremete Karpa Oszipovics és Akulina Karpovna Lykov lánya. A kislányt Agafja névre keresztelték, egy régi orosz névvel.
A Lykov család 1937-ben vonult vissza az emberektől a tajgába, amikor megkezdődtek az üldöztetések az öreghitűek ellen, és Karpa Oszipovicsot a Vörös Hadseregbe akarták besorozni. Attól a naptól kezdve a remeték nem tartottak kapcsolatot másokkal, és nem tudták, mi történik a Nagy Földön.
Agafja már kisgyermekkorától kezdve segítette apját a vadászatban (csapdákkal vadásztak, lőfegyverük nem volt), valamint a halászatban. Anyjával együtt gyümölcsöt, gombát és fenyőmagot gyűjtöttek.
A Lykovoknak nagy kertjük volt, ahol répát, krumplit, hagymát, kendert, rozst és borsót termeltek. Kenyér szinte sosem volt az öreghitűek asztalán, de ehhez a körülményhez a Lykovok hozzászoktak. Nehezebb volt a só hiánya – Agafja szerint ez „igazi szenvedést” okozott a családnak.
Az élelem még a „bőséges” években is gyakran kevés volt. Agafja így emlékezett:
„Gyökerek, fű, gomba, zöldségmaradványok, kéreg… – ilyen volt az asztalunk. Mindig éhesek voltunk.”
A remeték ruházata kézzel szőtt volt, saját szövőszéken készítették. Nyáron mezítláb jártak, télen kérgéből készített lábbelit viseltek, majd amikor Karpa Oszipovics megtanulta a bőr megmunkálását, bőrcsizmát hordtak. Tüzet kovácsolóvas és kovakő segítségével gyújtottak.
Agafján kívül a Lykov családban még három gyermek volt: a fiai, Savvin és Dimitrij, valamint a lánya, Natalja.
Agafja volt a legfiatalabb, és Karpa Oszipovics megtanította olvasni és írni. Később Agafja a templomi könyvek alapján önképzéssel fejlesztette tudását, és a család legműveltebb tagja lett. Ő végezte a házi istentisztelet vezetését is.
1961-ben a családot súlyos veszteség érte — elhunyt Akulina Karpovna. Halála előtt az asszony megáldotta férjét és gyermekeit:
„Éljetek összhangban. Ne feledkezzetek meg a csapdákásásról. Hús nélkül nem élhettek túl.”
A Lykovok igyekeztek követni ezt az intelmet, bár a családban időnként előfordultak konfliktusok, és a csapdákat sem mindig ásták meg időben.
1978-ban hihetetlen esemény történt — emberek érkeztek a Lykovok kunyhójához! Geológusok voltak, akik Szibéria ezen táját tanulmányozták. A Nagy Földről jövő embereket legalább annyira megdöbbentette a találkozás, mint a remetéket. A Lykovok azonban rendkívül vendégszeretőn fogadták a látogatókat.
A tajgában élő remetecsalád felfedezése szenzációnak számított. A „Komszomolszkaja Pravda” újságírója, Vaszilij Pyeszkov tudósításai és a „Taiga zsákutca” című könyve révén a Lykovok híressé váltak a Nagy Földön.
A remetéket egyre többen látogatták — újságírók, geológusok, kíváncsi turisták. Mindenki ajándékokat hozott: élelmet, ruhát, háztartási eszközöket.
Sajnos a Nagy Földről érkező emberek magukkal hozták a láthatatlan „vendégeket” is. A remeték szervezete védtelen volt a vírusokkal szemben. Egy egyszerű megfázás halálosnak bizonyult a kunyhó három lakójának.
1981 őszén elhunyt Dimitrij Lykov, három hónappal később Savvin is. Savvin halála után tíz nappal a világot Natalja Lykova is elhagyta.
Így a remetekunyhóban már csak Agafja és édesapja, Karpa Oszipovics maradtak.
Hét évvel később, 1988-ban elhunyt Karpa Lykov is: Agafja egyedül maradt. A 44 éves, alacsony termetű, gyenge asszonynak nagyon nehéz volt élni a kunyhóban, a „tajgai zsákutcában”, de az öreghitű nő határozottan elutasította, hogy visszatérjen a Nagy Földre.
1989-ben Vaszilij Pyeszkov újságíró döbbenetes hírrel sokkolta olvasóit — Agafja Lykovát egy férfi támadta meg a saját házában. A remetelány azonban azt hitte, hogy ezzel… férjhez ment. Pyeszkov így számolt be:
„Február második felében a barátoktól kaptam egy táviratot: »Agafja beteg. Helikopterrel Tashtypba szállítjuk.« Négy héttel később a levelekben és táviratokban döbbenetes hír érkezett: »Agafja férjhez ment.«”
Hamarosan Vaszilij Mihajlovics megkapta Agafjától a geológusokon keresztül továbbított levelet:
„Jöjjetek Krisztusért — beteg vagyok és gyászolok.”
Pyeszkov azonnal a kunyhóhoz sietett.
Kiderült, hogy Agafját arra az öreghitű Ivan Tropin „győzte meg”, hogy legyen a felesége; Tropin időnként élelmet és eszközöket vitt a kunyhóba.
Agafja azt hitte, Tropinnal „mint testvér a testvérrel” fognak élni, de Ivan rögtön az improvizált „esküvő” után követelte a házastársi kötelesség teljesítését.
Amikor Agafja nemet mondott, Tropin nem hátrált meg, és végül mégis elérte célját. Egyik geológus így számolt be a remetelánnyal folytatott beszélgetéséről:
„Azt mondják, hosszú ideig kínozta őt, és senki sem tudott segíteni — körülöttük csak a tajga volt.”
Agafja számára az esemény igazi sokként hatott: az öreghitű nő azzal a vággyal élte életét, hogy tisztán és nyugodtan éljen. Ivan Tropint kiutasította a kunyhóból, és parancsba adta neki, hogy soha többé ne jelenjen meg itt.
„Nincs a fenevadnál rémisztőbb az embernél” — sóhajtott Agafja. És Vaszilij Mihajlovics Pyeszkov tökéletesen megértette őt.
Napjainkban Agafja Karpovna Lykova 81 éves. A remetelány továbbra is a kunyhójában él, bár már régóta hívják a Nagy Földre, Krasznojarszkba, ígérve neki tágas lakást és minden szükséges ellátást.
Lykova teljesen egészséges. Kecskéket tart, gombát és diót gyűjt, zöldséget termel a nagy kertjében.
A Hakaszi Természetvédelmi Rezervátum tajgai zsákutcájában élő öregasszonyt figyelemmel kíséri az ortodox egyház és a Krasznojarszki Terület hatóságai. Agafjához rendszeresen küldenek segítőket, élelmet és gyógyszert hoznak. A remetének új házat építettek, és van telefonja, amellyel kapcsolatba léphet a Nagy Földdel.
A Lykova család vendégeit hatalmas vendégszeretettel fogadja, eteti és itatja őket, amivel az Úr segítette.
Minden felkérésre, hogy térjen vissza a civilizációba, Agafja Karpovna azt válaszolja, hogy a városban „azonnal megijedne és meghalna”, ráadásul nem akarja megszegni az apjának tett ígéretét, hogy nem hagyja el szülői kunyhóját.
