— Engedjék már el végre Andrejt! Meddig lehet még kínozni? — kiáltotta mérgesen az ismeretlen lány, és lépett Vera felé a ház udvarán.
— Mit jelent az, hogy „engedjék el”? Maga egyáltalán ki? — lepődött meg a nő, nem sejtve, mennyi érdekes dolgot fog még megtudni.
Vera és Andrej rögtön az egyetem után házasodtak. A lány szó szerint a boldogságtól repdest — nagyon szerette a férjét, és úgy tűnt, ő is hasonló érzéseket táplált iránta.
— Nekünk ilyen szerelmünk van! — dicsekedett Vera a barátnőjének.
— Milyen? Egy kicsit ereszkedj le az égboltról a földre, hogy ne fájjon a zuhanás — mosolygott a barátnője.
— Te nem érted! Andrejjal mi egy egységet alkotunk. Amikor két félről beszélnek, az rólunk szól.
— Hát persze.
A házaspárnak minden rendben volt. Mindketten dolgoztak, sok időt töltöttek együtt, egy kétszobás lakásban éltek, amit mindkét család ajándékozott nekik az esküvőre.
Később Andrej saját vállalkozást indított, Vera fordítóként dolgozott — a család anyagi helyzete biztos volt.
Csak éppen gyerekük nem volt. Eleinte a házaspárt ez egyáltalán nem aggasztotta. „Mik ezek a mi éveink?” — tréfálkoztak a környezetük kérdésein.
Ám öt év elteltével a feleség mégis orvoshoz fordult, számos vizsgálaton esett át, és több kezelést is végigjárt.
A férj is vizsgálatokon volt — teljesen egészségesnek bizonyult. De a gyermek megfoganása továbbra sem sikerült.
A házaspár az IVF mellett döntött, de három hónap múlva a terhesség megszakadt.
Két év múlva a helyzet megismétlődött. Vera annyira megviselte a következő kudarc, hogy idegösszeroppanással került kórházba.
— Elég — mondta határozottan Andrej, amikor a feleség visszatért a klinikáról. — Hagyd abba, hogy kínozd magad. Ezrek élnek boldogan gyerek nélkül. Szeretlek, és nem akarom, hogy szenvedj. Legyen, ahogy lesz.
— Rendben, Andrej — Vera-ban sem maradt erő, sem kedv, hogy harcoljon ezzel a problémával.
Az élet a maga útján folyt tovább. Idővel Vera szíve már nem szorult össze, amikor az utcán gyerekeket látott.
A férje szerette, gondoskodott róla, semmi okot nem adott féltékenységre. Talán csak az utazások száma nőtt meg, de ez üzlet — állandóan fejleszteni kell.
Vera maga is járt munkával kapcsolatos utakon, és minden találkozásuk ünneppé vált.
Ám egyszer Andrej egy üzleti útról nagyon ingerülten tért vissza.
— Hogy magyarázod ezt? — dobott az asztalra néhány fényképet, amelyeken a felesége egy csinos fiatalember mellett látható.
— Ó, Istenem! — mosolygott leereszkedően a feleség. — Ez a fiú segített vinni a csomagokat a kocsiba. Oleg, úgy rémlik. De még a telefonszámomat sem adtam meg neki.
— Biztos abban, amit mondasz?
— Természetesen, Andrej! Nézd csak — egyszerűen csak egymás mellett mentünk. Itt pedig nyújtotta a kezét, mint egy udvarias, normális férfi.
— Igazán…
— Más kérdés: ki készítette ezeket a fényképeket, és honnan szerezted őket?
— A postaládában találtam egy borítékot. Talán valaki rossz viccet akart csinálni? Egyáltalán nem vicces…
Egy hét múlva Vera a ház bejáratánál köszönt két idős szomszédot. Ők általában hangosan válaszoltak, és megosztották a helyi híreket.
Ezúttal mindketten csak némán bólintottak, és ítélkező pillantásokat vetettek rá.
„Na látod, Andrej — olyan jó ember, és a felesége…”, — súgta az egyik szomszéd hangosan a másiknak.
Vera úgy tett, mintha nem hallotta volna, de nagyon kellemetlenül érezte magát.
Két héttel később a nőhöz hívta a főnöke, akivel mindig nagyon jó kapcsolatban volt:
— Vera, hogy érzed magad? — kérdezte láthatóan zavarban.
— Minden rendben, Nikit, miért kérdezed?
— Kényelmetlen elmondanom, de azt terjesztik, hogy beteg vagy. És a betegség fertőző — még jobban zavarba jött a főnök.
— Ki mondja? Milyen betegség?
— Vera, csináljuk így. Hozz egy orvosi igazolást az egészségi állapotodról. Menj el egy vizsgálatra, vagy ilyesmi. Én hiszek neked, de a népet meg kell nyugtatni — tárta szét a karját Nikita.
— Rendben.
Vera semmit sem értett. Mi történik az életében? Sem a szomszédokról, sem a főnöke furcsa kéréséről nem mesélt Andrejnak. Úgy érezte, a férje még mindig nem heverte ki teljesen a fényképes történetet.
És most hirtelen egy ismeretlen lány lépett Vera elé a ház udvarán, és követelte, hogy engedje el Andrejt.
Vera kérdéseire egy vad történetet mesélt el.
— Már hat hónapja találkozunk Andrejjal. Ő sehogy sem tudja eldönteni, hogy elváljon — mondta a lány, aki Milanaként mutatkozott be. — Végül is 15 év házasság, blablabla…
— Maga normális? — döbbent meg Vera.
— Én teljesen normális vagyok. 25 éves vagyok, még nem vagyok olyan öreg, mint maga! Megpróbáltam néhány lépést tenni, hogy elválasszam önöket, de nem sikerült.
— Várjon! A fényképek, a pletykák a betegségemről…?
— Hát, ez nem volt nehéz! — legyintett Milana hanyagul. — Kár, hogy nem működött. Én terhes vagyok Andrejtől, és nem tervezem se az abortuszt, se azt, hogy egyedül neveljem a gyereket.
— Terhes?!
— Mi ebben a meglepő? Fiatal és egészséges vagyok. És a szerelemből gyakran születnek gyerekek. Nem tudta? — nézett kihívóan Vera-ra a lány. — Szóval? Megállapodtunk? Elengedi Andrejt?
Vera némán megfordult, és az autóhoz ment, figyelmen kívül hagyva Milanának a további próbálkozásait, hogy szóljon valamit. El kellett fogadnia ezt a szörnyű hírt a férje árulásáról.
— Ma tudtam meg, hogy megcsalsz. És hogy gyereked lesz — mondta Vera színtelen hangon a férjének, amint este hazaért a munkából.
— Vera, hát ez mind hülyeség! Elmagyarázom…, — akadozott Andrej, mikor meglátta a felesége tekintetét. — Persze, én vagyok a hibás, de csak téged szeretek. Bocsáss meg!
— Tehát, amit Milana mondott, igaz?
— Igen.
— Menj el.
Bár Andrej mindent megtett, hogy meggyőzze a feleségét, hogy hallgassa meg, vagy bocsásson meg, Vera hajthatatlan maradt.
Miután semmit sem tudott kicsikarni a feleségéből, a férfi feladta. A házaspár elvált, eladták a lakást, és a pénzt fele-fele arányban osztották szét, bár Andrej próbált lemondani a részéről a volt feleség javára.
— Nem kell — mondta Vera úgy, hogy egyértelmű legyen: hiába erősködik.
Mivel nem tudott egy városban maradni Andrejjal és az új szeretőjével, Vera Moszkvába költözött.
Jó állást gyorsan talált a volt főnöke segítségével.
Az első időben bérelt lakásban élt, majd később saját lakást vett hitelre. Igyekezett teljesen lekötni magát a munkával, hogy ne gondoljon a szeretett férfi árulására.
Másfél év múlva Andrej felhívta őt.
— Hogy vagy? Nagyon hiányzol — mondta épphogy köszönve.
— Miért hívsz? — kérdezte Vera fáradtan.
— Rosszul érzem magam nélküled.
— Andrej, neked új családod van, gyereked, amint értem, már születnie kellett volna.
— Igen, fiú, de vele nem minden rendben…
— Semmit sem akarok tudni rólad — mondta határozottan Vera, és letette a telefont, elgondolkodva, hogy ideje lenne új számot váltani.
Még mielőtt ezt megtehette volna, másnap csörgött egy ismeretlen szám.
— Vissza akarod szerezni Andrejt?! Gec…! — kiabálta Milan a telefonba. — Miért hívtad őt?
— Nem fogok ilyen hangnemben beszélni, de elmondom, hogy Andrej hívott engem — válaszolta Vera nyugodtan.
— Mindegy! Ne is gondold, hogy el fog minket hagyni! Bár… Vidd el őt a beteg gyerekével együtt. Miattad nem szültél neki?! Legalább jelezhetted volna!
— Mit beszélsz…? — váltott tegező hangnemre Vera Milanával. — Ne vonjatok be engem a veszekedésetekbe.
A nő letette a telefont, és mindkét házastársat letiltotta. Ugyanezen az estén megváltoztatta a telefonszámát, bár utána sok embernek kellett jeleznie az új elérhetőséget.
Eltelt hat év.
Vera csak a munkával foglalkozott. Új kapcsolatokat a férfiakkal kerülte — Andrej árulása túl mély nyomot hagyott benne.
A nő hallott pletykákat arról, hogy Andrej elvált Milanától, majd valahová külföldre költözött.
Egy nap, miközben a bevásárlóközpontban sétált, Vera hirtelen meglátta Milanát. Mellette egy csinos fiatal férfi sétált, és közöttük, kézen fogva a felnőtteket, egy körülbelül hároméves kislány lépdelt.
Vera észrevétlenül követte őket. Kiderült, hogy házaspárok, a kislány pedig a lányuk.
Andrejtől való volt felesége iránt hirtelen harag tört fel. Ez a Milana tönkretette a családját, most pedig teljesen más férfival él boldogan, láthatóan két gyerekkel.
— Jó napot! — kedvesen mosolygott Vera, amikor odalépett a családhoz. — Milyen aranyos kislány. És hol van a kisfiú?
Milana arca elkomorodott. A férje értetlenül pillantott egyik nőre a másiktól.
— Jó napot! — végül megszólalt Milana. — Mit akarsz?
— Ki ez, Mil? — érdeklődött a férfi.
— Csak egy ismerős, ne foglalkozz vele. Gyerünk — gyorsan szólt Milana, és megragadta a férje kezét.
De a férfi nem mozdult:
— Melyik kisfiúról beszél ez a nő?
— Ó, hát nem tudtad? — tettette Vera zavart arcát. — És a férjedről sem, gondolom?
— Gleb, majd később mindent elmagyarázok neked — szólt a férjéhez Vera volt riválisa.
— Én most el tudom magyarázni — nem hagyta annyiban Vera. — Menjünk arrébb, hogy senkit ne zavarjunk. A kislány addig játszhat. Ott van az animátor is.
A feleség tiltakozása ellenére Gleb követte a felesége ismerősét, és Milanát is maga után húzta.
— A feleséged valaha elcsalta tőlem a férjemet. Nálunk nem volt gyerek, de ő teherbe esett.
Nem akartam elmenni, és akkor elkezdett aljas dolgokat csinálni, majd hozzám jött, és követelte, hogy adjam Andrejt.
— És akkor?! Én a szerelmemért küzdöttem! — vágott közbe Milan Vera szavaiba.
— Igen, igen, ezt értem, de hol van a fiatok vele?
— Nem a te dolgod!
— Úgy tűnik, mégis az én dolgom — mondta feszült hangon Gleb.
— Igen, van fiam, vagy volt, nem tudom! — vágta oda mérgesen Milana.
— Hogy érted, hogy nem tudod? — kiáltották egyszerre Vera és Gleb.
— Súlyos rendellenességgel született. Az orvosok azt mondták, hogy egy évet sem fog megélni, de eltelt másfél év, és semmi sem történt.
Mi Andrejjal rengeteg pénzt és energiát fektettünk ebbe. Ez elviselhetetlen volt! Végül a férjem elvált tőlem, és ismeretlen irányba eltűnt. Mit tehettem volna?!
— Andrej nem hagyhatta volna el a gyerekét…
— Dehogynem!
— És mi van vele? — kérdezte követelőzően Gleb.
— Beadtam az internátusba — ismerte be vonakodva Milana. — Csak ott hagytam az ajtó előtt, és elutaztam Moszkvába. Féltem, hogy a rendőrség megtalál, de szerencsére minden rendben ment.
— Rendben ment?! — kérdezte vissza a férj olyan hangnemben, hogy Vera bőrén is libabőr futott. — Otthagytad a fiadat! És még csak meg sem szóltál nekem! És most nyugodtan élsz az új gyerekkel és a férjeddel?!
— Talán indulnom kéne — eszmélt rá Vera. Nem számított ilyen fordulatra az eseményekben.
— Hagyja meg a telefonszámát, kérem — fordult hozzá Gleb.
A nő odaadta neki a névjegykártyáját, majd elment.
Egy hét múlva hirtelen Milana hívta Verát:
— Jó, hogy odaadta Glebnek a névjegykártyát. Felhívhatlak, és azt mondhatom, hogy te…! Tönkretetted a családom! Vissza akartál vágni, mi?
— Te vagy a hibás — válaszolta Vera fáradtan.
— Ha nem lettél volna, Glebbel minden rendben lett volna! És a férjem nekivágott, hogy megkeresse a gyerekemet. Kiderült, hogy már régóta nincs életben.
De Gleb ezt soha nem bocsátotta meg nekem. Elválunk. És a lányunkat a férjem valószínűleg ki fogja perelni tőlem. Elégedett vagy?
Vera némán letette a telefont. Nem tudta, hogyan reagáljon ezekre a hírekre.
Egyedül a kislányt sajnálta, aki olyan erősen fogta a szülei kezét a bevásárlóközpontban.
