– Anyukám, annyira szeretünk! – nyúlt át az asztal fölött Alina, és megszorította a kezem. A tenyere hűvös volt, a tökéletes manikűrű körmei pedig egy árnyalattal erősebben nyomódtak a bőrömbe, mint amit a lánygyermeki gyengédség indokolt volna.
– Nagyon szeretünk – helyeselt Stas, a bátyja, miközben lustán piszkálta a villájával a salátát. – Aggódunk érted.
Erőltetett mosolyt préseltem az arcomra. Ők aztán aggódnak. Az utóbbi hónapokban ez az „aggódás” szinte tapinthatóvá vált, és úgy töltötte meg a lakásomat, mint valami fojtogató gáz.
– Jól vagyok, gyerekeim. Még jobban is, mint gondolnátok.
Alina rögtön felkapta a fejét, és a tekintete gyorsan végigfutott rajtam, felmérve.
– Ez jó, anya. Nagyon jó. Csak… hát mi itt Olgával – Stas a szótlan felesége felé bólintott – arra gondoltunk, hogy a nyáron nehéz lesz neked egyedül a nyaralóban. Talán mi… rendbe tehetnénk ott mindent? Kifesteni a kerítést, lenyírni a füvet…
– Felfogadtam valakit – válaszoltam egyenletes hangon. – Ő mindent megcsinál.
Stas arca egy pillanatra kővé dermedt. Csak egy másodpercre, de észrevettem.
– Felfogadtál valakit? – kérdezte Alina, alig leplezve a meglepetését. – Minek pazarolni a pénzt, anya? Mi magunk is szívesen megcsinálnánk. Hiszen érted!
Az a szinkronban mutatott gondoskodás túlságosan begyakoroltnak tűnt. Túl simának. Túl hamisnak.
A jól ismert, mégis idegenné vált arcokat figyeltem, és próbáltam megfejteni, mikor váltak ragadozókká, akik türelmesen kivárják a pillanatukat.
Végül a gyerekek úgy döntöttek, maradnak éjszakára.
Éjjel kimentem a konyhába inni egy pohár vizet. A vendégszobából, ahol elszállásolták magukat, halk hangfoszlányok szűrődtek ki. Nem kiabáltak, nem. Úgy vitatkoztak – tompán, dühösen –, mint akik épp a zsákmányt osztják fel.
– A nyaraló engem illet, és punktum – sziszegte Alina. – Te magad is tudod, hogy én többet fektettem abba a felújításba.
– Milyen felújítás? Tapétát cseréltél! – Stas hangja halkabb volt, de sokkal mérgesebb. – Én meg fürdőházat építettem! Nekem két gyerekem van, nekik friss levegő kell, nem a te dizájneres hóbortjaid. És különben is, én vagyok az idősebb.
– Ah, az idősebb! Amikor a katonaság alól kibújtál, akkor nem jutott eszedbe a rangidősség! Anya úgyis inkább rám hallgat. Én majd előkészítem. Pár hét, és aláír mindent, amit kell.
– Te? – gúnyosan felnevetett. – Ő nem olyan buta, mint gondolod. Ide más megközelítés kell. Sokkal… alaposabb.
Ott álltam a folyosó sötétjében, és mintha kicsúszott volna a talaj a lábam alól. Nem éreztem sem fájdalmat, sem sértettséget. Csak jeges, kristálytiszta felismerést. Ők nemcsak várnak. Ők cselekszenek.
Visszamentem a szobámba. Vizet végül nem ittam. A szomjúság elmúlt. Helyette megjelent valami más. Valami hideg, élesen csengő elszántság. A játszma elkezdődött. És a szabályokat én fogom meghatározni.
Másnap reggel tiszta fejjel ébredtem. A gyerekek már elmentek. Először is felhívtam egy régi ismerősömet – egy ingatlanügyekben jártas ügyvédet. Meg is beszéltük a találkozót. Aztán felhívtam Alinát.
– Szia, kislányom. Be tudnál ugrani? Segítened kellene átnézni a régi irataimat.
A hangja azonnal tele lett cukros gondoskodással.
– Persze, anyucikám! Már repülök is! Történt valami?
– Semmi különös – feleltem. – Csak ideje rendet rakni.
Amikor Alina megérkezett, „véletlenül” ott hagytam az ügyvéd névjegykártyáját a dohányzóasztalon. Azonnal észrevette. A tekintete a kártyáról az arcomra siklott, benne aggodalom és gyanakvás keveréke csillant.
– Ügyvéd? Anya, bajban vagy?
– Csak intézek néhány ügyet – válaszoltam ködösen, miközben a kezébe adtam egy rakás régi iratot. – Segíts ezt átnézni.
Egész este olyan volt, mint aki tűkön ül. Próbált a nyaralóról, a jövőbeli tervekről beszélni, de én röviden feleltem, ezzel még idegesebbé téve. Amikor elment, a kelleténél jóval erősebben ölelt meg.
– Anya, ha valami nincs rendben, csak szólj. Hiszen mi család vagyunk.
– Persze, kislányom. A család a legfontosabb.
Másnap Stas állított be. Bejelentés nélkül. Úgy lépett be a lakásba, mint egy tulajdonos, aki azért jött, hogy ellenőrizze a birtokát.
– Anya, mi ez a játék? – kezdte minden bevezetés nélkül. – Alinka mondta, hogy ügyvédhez jársz. Úgy döntöttél, átírod a végrendeletet?
– Miért, ennyire megijedtél? – néztem nyugodtan a szemébe. – Félsz, hogy nem kapsz semmit?
Elvörösödött.
– Ne beszélj butaságot! Én csak aggódom érted! A te korodban nem szabad elhamarkodott döntéseket hozni. Ki tudja, mennyi szélhámos ólálkodik körülötted.
– Köszönöm a törődést, fiam. De még teljesen ép az eszem. És nagyon jól tudom, ki a szélhámos, és ki nem.
Demonstratívan felemeltem a telefont, és tárcsáztam egy számot. Stas mozdulatlanul figyelt.
– Halló, ez a „Adj reményt” jótékonysági alapítvány? – mondtam hangosan és tisztán. – Jó napot kívánok.
A nevem Anna Viktorovna. Szeretném megbeszélni egy adomány feltételeit… Igen, jelentős adományról van szó. Egy vidéki házról telekkel…
Láttam, ahogy Stas arca eltorzult. Úgy nézett rám, mintha épp most döftem volna kést a testébe.
A szemében nem csupán düh volt. Ott lapult a félelem is. Az állati félelem attól, hogy elveszíti azt, amit már a sajátjának hitt.
– Mit művelsz… – suttogta, amikor befejeztem a beszélgetést.
– Rendet teszek az életemben – mosolyogtam rá a legkedvesebb mosolyommal. – És a tulajdonomban. Ne aggódj, neked és a húgodnak is hagyok majd valamit. Például a közüzemi számlákat. Épp ideje lenne kifizetni őket.
Úgy viharzott ki a lakásból, hogy a becsapódó ajtótól megremegtek a falak. Tudtam, hogy ez még csak a kezdet. Most már nem fognak éjszaka suttogni. Együtt fognak jönni. És az már nem játék lesz. Az háború lesz. És én készen álltam rá.
Két nap múlva meg is érkeztek. Együtt. Ahogy gondoltam. Meghívás nélkül léptek be, komor és elszánt arccal. A maszkok lekerültek.
– Anya, magyarázatot követelünk – fonta keresztbe a karját Alina. A hangjában nem volt egy cseppnyi lánygyermeki szeretet sem, csak hideg számítás.
– Követeltek? – vontam fel a szemöldököm. – Érdekes.
– Hagyd abba ezt a cirkuszt! – vágta rá Stas. – Miféle alapítvány? Normális vagy? Nem engedjük, hogy elherdáld a családi vagyont!
Némán néztem rájuk. A gyűlölettől eltorzult arcukra. És hosszú idő óta először nem éreztem mást, csak valami különös, hideg nyugalmat.
– Még mindig nem értitek, ugye? – kérdeztem halkan. – Hiszen nem a nyaralóról van szó.
Összenéztek.
– Hát miről akkor? – kérdezte gúnyosan Alina.
– Rólatok. A ti szeretetetekről. Csak látni akartam, hol húzódnak a határai. Kiderült, hogy pontosan a telek helyrajzi száma mentén.
Megálltam egy pillanatra, hogy felfogják a szavaimat.
– A hívás az alapítványhoz csak színjáték volt. Nektek. Hogy végre megmutassátok az igazi arcotokat. Köszönöm, nem okoztatok csalódást.
– Akkor… nem adod oda a nyaralót? – sóhajtott fel megkönnyebbülten Stas.
– Nem – ráztam meg a fejem. – Nem adom oda. Eladtam.
A szobában feszülten kongott az üresség. Rám meredtek, a szemükben teljes, letaglózó értetlenséggel.
– Hogy… eladtad? – suttogta Alina.
– Nagyon egyszerű. Tegnapelőtt aláírtam a szerződést. A pénz már a számlámon van. Egyébként a vevők egy nagyon kedves fiatal pár. Régóta álmodoztak egy ilyen kis házról.
– Te… neked nem volt jogod! – visította Alina, arca vörös foltokban égett. – Mi is befektettünk volna! Mi…
– Ti a halálomra vártatok volna – fejeztem be helyette. – És éjjelente azon vitatkoztatok volna, kié legyen. Hallottam.
Ez volt az utolsó csapás. Megdermedtek. Megdöbbenve. Megalázva.
– Én neveltelek fel benneteket. Mindent odaadtam, amit tudtam. És jogom van úgy leélni a hátralévő napjaimat, ahogy jónak látom. Nélkületek.
Felálltam, az ajtóhoz mentem, és kinyitottam.
– Menjetek.
Gyűlölettel néztek rám. Azzal a nyers, leplezetlen gyűlölettel, amit már láttam a szemükben, amikor azt hitték, hogy nem veszem észre.
– Még meg fogod bánni ezt! – vetette oda búcsúzóul Stas.
– Nem, fiam – feleltem, a szemébe nézve. – Már mindent megbántam. Rég.
Az ajtó becsukódott mögöttük. Egyedül maradtam a lakásomban. Nem volt sem öröm, sem diadal. Csak csend.
És ebben a csendben végre meghallottam önmagamat. Nem lettem szabad. Csak feleslegessé váltam. És ez bizonyult életem legértékesebb szerzeményének.
Eltelt fél év. Az első hetek furcsák voltak a távozásuk után. Gépelő reflexszel vártam egy hívást, egy üzenetet, bármilyen jelét annak a megszokott jelenlétnek. De a telefonok némák maradtak.
Ők ugyanazzal az elszántsággal töröltek ki az életükből, ahogy én kitöröltem őket a végrendeletemből.
A nyaraló eladásából származó pénz a számlámon feküdt, és sokáig nem tudtam, mihez kezdjek vele. Úgy tűnt, mintha a gyerekeimről való lemondás ára lenne, keserű kártérítés. Aztán egy nap felébredtem, és rájöttem – ez nem ár. Ez egy jegy.
Vettem egy utat. Nem Törökországba vagy Egyiptomba, hanem Kamcsatkára. Oda, ahová a megboldogult férjem mindig is el akart jutni, de sosem készültünk el rá.
Néztem a vulkánokat, a Csendes-óceánt, a halat fogó medvéket. És hosszú évek óta először nem az ürességet éreztem, hanem a teret. Teret saját magamnak.
Hazatérve beiratkoztam egy olasz nyelvtanfolyamra. A csoportomban voltak diákok, fiatal párok és néhány hozzám hasonló nő, akik úgy döntöttek, valami újba kezdenek.
Nevettünk, amikor összekevertük a szavakat, kis olasz éttermekbe jártunk, és mindenről beszélgettünk, csak a gyerekeinkről nem.
Kiderült, hogy a világ tele van olyan emberekkel, akiknek egyszerűen csak érdekes vagy. Nem azért, mert anya vagy, vagy mert van egy nyaralód. Hanem csak azért, mert te az vagy, aki vagy.
Egy nap a szupermarketben összefutottam Olgával, Stas feleségével. Tolta a bevásárlókocsit, amiben a kisebbik unokám ült.
Megnőtt. Olga úgy tett, mintha nem vett volna észre, és hirtelen befordult egy másik sorba.
De én még láttam a fáradt arcát, a kialvatlan szemét és az olcsó pufikabátját. Nyilván nem ment jól a soruk.
Egy hét múlva felhívott egy távoli rokon.
– Szia, Anja. Hallottad? Alinka elvált. Azt mondják, a férje nem bírta tovább az állandó követelőzést.
Stas pedig valami adósságba keveredett, állítólag még a lakását is majdnem elzálogosította. Most azt keresik, kitől tudnának kölcsönkérni.
A vonal túlsó végén várakozó csend lett. Tudtam, mire vár. Hogy azonnal rohanjak segíteni, hiszen ők az én gyerekeim.
– Sajnálom őket – feleltem egyenletesen. – Remélem, boldogulnak.
Letettem a kagylót. És nem éreztem semmit. Sem kárörömöt, sem szánalmat. Az életük számomra már csak egy híradó lett egy távoli országból. Ők meghozták a maguk döntését, én pedig a magamét.
Nem lettem boldogabb a szó szokásos értelmében. A boldogság túl hangzatos szó. Önállóvá váltam.
Megtanultam altató nélkül elaludni, és szorongás nélkül ébredni. Rájöttem, hogy szükségesnek lenni nem kötelesség, hanem luxus.
És ezt a luxust csak azokkal lehet megengedni magadnak, akik téged értékelnek – nem pedig azt, amid van.
