Egy régi falu mélyén, amely elveszett a végtelen mezők és suttogó fenyők között, állt egy ház lepattogzott festékkel, teteje megroggyant az idő súlya alatt. Ebben a házban, akár egy földbe gyökerezett fa, élt hetven éven át Zahár Mihajlovics – egy ember, akinek lelke csenddel, bölcsességgel és ki nem mondott szeretettel volt tele. Negyven évig élt együtt Marijával – az asszonnyal, akinek neve imaként csendült ajkán, akinek jelenléte melegséget árasztott otthonuk minden szegletében. Egy évvel ezelőtt elment, és olyan űrt hagyott maga után, amit semmi sem tudott betölteni.
A temetése egy világ végét és egy másik kezdetét jelentette számára – a magány világát, ahol minden reggel egy nehéz sóhajjal kezdődött, és minden este az ablaknál végződött, ahonnan a naplementét figyelte, mintha próbálná felismerni a nő arcát a felhők között. Szinte ki sem mozdult otthonról, csak szombatonként, mint egy felhúzott óra, ment ki a temetőbe – nemcsak megemlékezni, hanem beszélgetni, elmondani, hogyan telt a nap, mire emlékezett vissza, miről álmodozott. Ott, a moha és eső áztatta egyszerű kereszt előtt úgy érezte, hogy ő hallja.
– Marija, drágám – suttogta, miközben reszkető kezével megérintette a hideg követ –, szombaton bemegyek a városba. Ideje már, hogy emlékművet állítsak neked. Méltót. Olyat, amilyet megérdemelsz. Hiszen megígértem – szép házikód lesz az örökkévalóságban. De addig is… addig még visszajövök. Hamarosan.
Gyermekekről szőtt álmaik csak álmok maradtak. Akkoriban, amikor az orvostudomány még nem tudott csodákat tenni, orvostól orvosig jártak, reménykedtek, imádkoztak. De nem sikerült. Szerettek volna árvaházból gyermeket örökbe fogadni – szívük nyitott volt, karjaik készen álltak az ölelésre. De a hivatalnokok túl öregnek, túl szegénynek, túl… alkalmatlannak tartották őket. A sors, mintha gúnyt űzött volna belőlük, becsapta előttük az ajtót, és csak ürességet hagyott házban és szívekben.
A ház idegenné vált. Minden tárgy – a csésze, a terítő, a régi kendő a szék támláján – őrá emlékeztetett. E falak között többé nem hallatszottak a lépései, a hangja, a nevetése. Csak a könnyek, amiket az öreg már nem rejtett el, csorogtak ráncos arcán, miközben a kandallónál ült, és a lángokba bámult, mintha azokban próbálná felismerni az ő arcát.
Ám ebben a bánatban felderengett egy kis fény – egy nyolcéves kisfiú, név szerint Danyil. A szomszéd gyermeke, kócos hajjal és gyermeki kíváncsiságtól csillogó szemekkel, gyakran bekukkantott az öreghez. Nem félt a hallgatásától, nem fordult el a szomorúságától – érezte, hogy itt, Zahár nagyapánál önmaga lehet. Az öreg pedig, viszonzásképp, mintha életre kelt volna a jelenlétében. Mesélt a gyerekkoráról – a házilag barkácsolt szánkókról, az iskolacsengőről, a háborúról, amelyre apja történeteiből emlékezett, arról, hogyan szeretett bele először Másába, miközben egy vödörrel a kút mellett állt.
Egy nap Danyil lehajtott fejjel jött át, szemében a félelem árnyéka.
– Mi történt, fiam? – kérdezte Zahár, miközben magához ölelte. – Ki bántott téged?
– Anyát… a mostoha megint verte – suttogta a fiú, ökölbe szorítva a kezét. – A kertben ültem, hallgattam, hogyan ordítanak… Nem tudtam bemenni.
Az öreg szívében hirtelen fellobbant a harag. Nem tudott hallgatni. Nem nézhette tétlenül, ahogy egy kisember szenved.
– Holnap elmegyek a körzeti rendőrhöz – mondta határozottan. – Ez nem élet. Ez szégyen. És te, kisfiam, tarts ki. Akarsz édességet? Hozok neked cukorkát, kekszet, amit szeretsz.
– Nem kell, nagypapa – suttogta a fiú. – Csak azt szeretném, hogy anya rendben legyen.
Zahár megszorította a kezét. Abban a pillanatban megértette: ő nem csupán egy öregember. Ő – védelmező. Még ha nincs is már ereje, még ha öreg is, akkor is kötelessége megvédeni azt, akinek szüksége van rá.
Másnap lement a pincébe – oda, ahol az emlékeket, régi holmikat és egyetlen csomagot őrzött, rongyba tekerve. Keze remegett, amikor elővette.
– Mi ez, nagypapa? – kérdezte Danyil, miközben bekukucskált a pincébe.
– Még kicsi vagy, hogy ezt megértsd – felelte Zahár szomorú mosollyal. – De egyszer talán majd elmesélem.
Arany volt az – régi rögök, amelyeket Zahár apja talált valahol messze földön. Évekig nem adta el őket, őrizte, mint utolsó kincsét. De most megértette: eljött az idő. Bevitte őket a városba, a zálogházba, és a kapott pénzből megrendelte Marija síremlékét – gránitból, vésett névvel és dátumokkal, egy angyallal, aki kitárt szárnyakkal őrködik örök álmán.
Hazafelé útba ejtette a körzeti rendőrt, Pavelt Dmitrijevicset.
– Valamit tenni kell azzal az emberrel – mondta ökölbe szorított kézzel. – Ha a gyerek nap mint nap azt látja, hogy verik az anyját, mi lesz belőle? Vadállat? Gyáva alak? Nem ülhetek tétlenül. Tegyenek lépéseket – és ha nem tesznek, akkor én fogok.
Szavai nem maradtak visszhang nélkül. Még azon az éjszakán letartóztatták Sását, Danyil mostohaapját – családon belüli erőszak miatt. Tizenöt nap elzárás. Könyörgött, esküdözött, hogy soha többé nem iszik, hogy dolgozni fog, gondoskodik majd. De Nina – Danyil anyja – csak megrázta a fejét.
– Belefáradtam – mondta csendesen. – Azt szeretném, ha a fiam legalább fél hónapig nyugalomban élhetne.
Amikor Zahár meglátogatta, fájdalommal nézett rá.
– Hogy bírod ezt elviselni? – kérdezte. – Hisz ő tönkretesz téged.
– Zahár bácsi – suttogta Nina –, amikor józan… kedves ember. És én beteg vagyok. Cukorbeteg. Nem tudom egyedül emelgetni Danyilt. Ő legalább pénzt hoz haza.
– Hagyd ott – mondta az öreg határozottan. – Az erő visszatér majd. Én segítek. Talán még olyan embert is találsz, aki valódi társ – és méltó apja lehetne a fiadnak.
Néhány nappal később, hazafelé jövet a temetőből, Zahár halk, panaszos nyüszítést hallott. Visszafordulva meglátott egy aprócska kiskutyát az árokban, reszketett a hidegtől és félelemtől. Valószínűleg kidobták. Az öreg felemelte, mellkasához szorította, leheletével melegítette. Hazavitte, megetette, betakarta egy kendővel.
Másnap kopogott Nina ajtaján.
– Ninucs, megengeded, hogy Danyil megtartsa a kutyát? Hiszen annyira vágyott egy kölyökre.
– Természetesen – mosolygott a nő. – Csak gondoskodjon róla.
Fél percen belül Danyil kilőtt a verandára, mint egy forgószél. Amint meglátta a kiskutyát, mozdulatlanná dermedt, aztán boldog mosoly öntötte el az arcát.
– Hűha! Ez az enyém? – kiáltotta.
– A tiéd – mondta Zahár, miközben átnyújtotta a kicsit. – Most már van egy barátod.
Eltelt két év. Danyil növekedett. A kutya – immár felnőtt, hűséges eb – az árnyéka lett. De az örömöt árnyék borította – a fiú anyja szemmel láthatóan sorvadt. A cukorbetegség emésztette. Az orvosok tehetetlenül tártak szét karjaikat. Amikor Nina meghalt, Danyil világa összeomlott.
Sása, a mostohaapa, ott maradt. De minden nap ivott. A ház szemétdombbá változott – kosz, csótányok, alkohol szaga. Danyil egyre gyakrabban ment Zahár nagyapjához, és könyörgött:
– Vigyél magadhoz! Kérlek!
– Ó, kisunokám – mondta keserűen az öreg –, az életemet is odaadnám ezért. De a gyámhatóság… ők nem adnak gyereket egy öregnek. Azt mondják, fiatal család kell, hogy biztosítani tudják a jövőt.
De Zahár nem adta fel. Járt a hivatalokba, írt kérelmeket, könyörgött. Ennek ellenére Danyilt állami gondozásba adták. Az öreg csak egyet tudott elérni – hogy hétvégente láthassa. Minden szombaton eljött érte, magával vitte az unokát: erdőbe, horgászni, barátokhoz. A kutya hűségesen futott mellettük, mint a szeretet és ragaszkodás jelképe.
Egy nap Sása meghalt – részegen elaludt, és nem oltotta el a cigarettát. A tűz elragadta. Hamarosan három fiatalember jelent meg Zahár házánál.
– Azt beszélik, van nálad arany. Megosztod velünk? – kérdezte egyikük gúnyos mosollyal.
– Volt – felelte nyugodtan az öreg. – Eladtam. A feleségem síremlékére.
– Majd mi megnézzük! – kiáltotta a másik. Felforgatták az egész házat, de semmit sem találtak. Üres kézzel távoztak.
Teltek az évek. Danyil nőtt, Zahár öregedett. És egy napon, egy látogatás alkalmával, az öreg halkan így szólt:
– Közeleg az én időm, unokám. Nem húzom már sokáig. A házat neked hagytam. Öreg, de a tiéd. Én pedig nyugodtan megyek el.
– Ne, nagypapa! – kiáltott fel Danyil könnyekkel a szemében. – Nem akarom, hogy elmenj!
– Te élni fogsz – mosolygott Zahár. – Családot alapítasz. A házat meg… talán eladod, veszel egy jobbat.
Danyil felnőtt – erős, jóképű, jószívű ember lett. A faluban megismerkedett Olejszjával. Beleszerettek egymásba. De a lány szülei ellenezték.
– Szegény! Mit tudna adni neked? – kiabálták.
– Én szeretem őt! – sírt Olejszja. – Meg fogjuk oldani!
Danyil szenvedett. Semmirekellőnek érezte magát. De tizennyolcadik születésnapján hívatta a tanácselnök. A kezébe nyomott egy végrendeletet – Zahár nagyapáét.
Ez állt benne: „Menj el az öreg tölgyhöz az erdő szélén. Ott, a gyökerek alatt elástam egy hordó aranyat. Add el. Indítsd el a saját utad. Élj boldogan.”
Danyil megtalálta a kincset. Megdöbbent. Elmesélte Olejszjának. A lány szülei, amint megtudták, hogy a vőlegény örökséggel rendelkezik, azonnal áldásukat adták a házasságra.
Az ifjú pár gazdaságot nyitott. Egy év múlva megszületett a fiuk. Gránit síremléket állítottak Zahár nagyapának és feleségének, Marijának. Úgy gondozták a sírokat, mint szent helyeket.
– Köszönöm, nagypapa – suttogta Danyil a sírnál állva. – Mindent neked köszönhetünk. Most boldogok vagyunk.
És a falu csendjében, a falevelek susogása és a kutya ugatása közepette úgy tűnt, mintha valahol a felhők között mosolyogna két öreg – Zahár és Marija –, tudva, hogy a szeretetük tovább él.
