A péntek esti nyári este nyugodtnak ígérkezett, de Sándor valami különös arckifejezéssel tért haza. Tatjána rögtön észrevette a mozdulataiban lévő feszültséget, a szokatlan sietséget.
– Tánya, ma este vendégeink lesznek – jelentette be a férj, miközben levette az ingét. – Anyám jön, meg Makszim is.
– Ilyenkor? – lepődött meg Tatjána, az órára pillantva. – Már nyolc óra.
– Igen, valamit meg kell beszélnünk. Családi ügy.
Sándor hanghordozásában volt valami nyugtalanító. Makszim általában bejelentés nélkül toppant be, Ludmila Ivanovna pedig előnyben részesítette az előre egyeztetett látogatásokat. Az egész család hirtelen összehívása gyanúsnak tűnt.
Fél óra múlva megszólalt a csengő. Ludmila Ivanovna lépett be elsőként, puszit adott menyének az arcára, és egyenesen a konyhába indult, hogy feltöltse a vízforralót. Makszim követte őt, fáradtnak és valahogy elveszettnek tűnt.
– Szia, Tányuska – morogta a sógor, miközben lerogyott a kanapéra.
Tatjána végignézett az egybegyűlteken. Makszim idegesen nyomkodta a telefonját, Sándor a szobában járkált, Ludmila Ivanovna pedig a teáscsészékkel matatott. A hangulat korántsem volt ünnepi.
– Nos – kezdte az anyós, miután mindannyian leültek az asztalhoz teázni –, fontos okból gyűltünk össze. Segítenünk kell Makszimon.
Tatjána a sógorára nézett. Az lehajtott fejjel ült, és hallgatott.
– Mi történt? – kérdezte óvatosan Tatjána.
– Minden megtörtént! – csapta össze a kezét Ludmila Ivanovna. – A kisebbik fiam olyan körülmények között él, hogy szégyen kimondani. Albérletben lakik valami idegeneknél, még a holmijának sincs rendes helye.
Makszim felnézett.
– Anya, ne dramatizálj ennyire.
– Hogyne dramatizálnék? – háborodott fel az anyós. – Felnőtt férfi vagy, harmincéves, és rosszabbul élsz, mint egy egyetemista! És Lariszka már célozgat, hogy ez így nem mehet tovább.
A lány említésére Makszim még jobban összezuhant. Tatjána ismerte Lariszát – egy kedves, huszonöt év körüli lányt, aki egy szépségszalonban dolgozott. Másfél éve jártak együtt.
– Ki is mondta: vagy normális lakás, vagy vége – folytatta Ludmila Ivanovna. – És igaza van! Melyik lány akar idegenekkel közös szobácskában élni?
Sándor köhintett egyet, hogy magára vonja a figyelmet.
– Anyával azon gondolkodtunk, hogyan segíthetnénk Makszimnak.
– És mire jutottatok? – érdeklődött Tatjána, bár már rosszat sejtett.
– Nos – Ludmila Ivanovna sokatmondóan Tatjánára pillantott –, neked és Sásának remek a hitelmúltatok. Jó fizetésetek van, soha egy nap késés sincs. A bank bármilyen összeget simán jóváhagy nektek.
Tatjána összevonta a szemöldökét. Hová is tart ez a beszélgetés?
– És ebből mi következik?
– Hát az, hogy lehetne venni egy lakást Makszimnak jelzáloghitelre – mondta Sándor a legnagyobb természetességgel.
Tatjána hitetlenkedve meredt a férjére.
– Ez most hogy érted?
– Egyszerű – kapcsolódott be Makszim, kissé felélénkülve. – Ti felveszitek a hitelt, én pedig beköltözöm a lakásba, és beszállok a törlesztésbe. Mindenki jól jár!
– Várj csak – Tatjána felemelte a kezét. – Tehát a hitel a mi nevünkön lesz, de te fogsz ott lakni?
– Hát persze – bólintott a sógor. – Mi fura ebben? A család tagjai segítik egymást.
– Pontosan – helyeselt Sándor. – Hiszen rokonok vagyunk. Ráadásul Makszim megígérte, hogy saját kezűleg megcsinálja a felújítást. Az is spórolás.
Tatjána lassan letette a csészét az asztalra. A terv pofátlanul merésznek tűnt.
– Vagyis mi felvesszük a húszéves hitelt, és te laksz benne?
– Nem csak úgy lakom! – tiltakozott Makszim. – Részt vállalok a törlesztésben. A felét magamra vállalom.
– A felét… de minek a felét? – kérdezte Tatjána pontosítva.
– Hát… – Makszim zavartan elhallgatott – abból, amit tudok. A fizetésem nem valami fényes.
Ljudmila Ivanovna úgy döntött, fokozza a nyomást.
– Tányecska, te csak nem akarod, hogy a férjed testvére ilyen szörnyű körülmények között éljen? Annyira számítunk rád! Te olyan okos és jószívű vagy!
A hízelgés nem hatott. Tatjána egyre növekvő felháborodást érzett.
– És mi hol fogunk lakni? – kérdezte.
– Hogyhogy hol? – csodálkozott Sándor. – Hát itt. A mi lakásunk teljesen rendben van.
– Egy szobás – emlékeztette Tatjána. – Makszimnak meg legalább kétszobás kéne.
– Na és? – vont vállat a férj. – Nekünk egyelőre elég az egy szoba.
– Egyelőre? – ismételte meg Tatjána. – És ha gyerekeink lesznek?
– Az még messze van – legyintett Sándor. – Most Makszimnak van szüksége segítségre.
Tatjána végignézett az összegyűlt hármason. Mindhárman várakozóan néztek rá, mintha a döntés már csak formaság lenne.
– A felújítást is megcsinálom – tette hozzá Makszim. – Van két kezem, tudom, mit csinálok. Spórolunk a szakembereken.
– A rezsit is vállalom – ígérte a sógor. – Így korrekt, nem?
– Látod, milyen szépen ki van találva! – örvendezett Ljudmila Ivanovna. – Makszim beleteszi magát a felújításba, a fizetésbe is beszáll. Nektek csak annyi a dolgotok, hogy felvegyétek a hitelt.
– Csak a hitelt – ismételte Tatjána halkan.
– Hát persze! – lelkesedett Sándor. – Hiszen nem vagyunk idegenek egymásnak. A családnak támogatnia kell egymást.
– És különben is – kapcsolódott be az anyós –, a kamatok most nőnek. A jó lakásokat gyorsan elkapkodják. Lépni kell, amíg nem késő.
Tatjána hallgatott, próbálta feldolgozni a hallottakat. A terv őrültnek tűnt. Hitel egy idegen lakásra, ahol majd a sógora él a barátnőjével.
– És a papírokat hogy fogjuk intézni? – érdeklődött Tatjána.
– Miféle papírokat? – értetlenkedett Makszim.
– Szerződés, hogy beszállsz a törlesztésbe. Írásos megállapodás. Garanciák.
Makszim zavartan felnevetett.
– Tánya, ne viccelj! Családtagok között miféle papírok?
– Igaza van – helyeselt Ljudmila Ivanovna. – Hiszen család vagyunk. Minek ide mindenféle szerződés?
– Az adott szó többet ér bármilyen papírnál – tette hozzá Sándor.
Tatjána egyikükről a másikukra nézett. Hihetetlen volt, de a férje családja komolyan azt javasolta, hogy vakon vegyen fel többmilliós hitelt.
– És ha Makszim nem tud majd fizetni? – kérdezte Tatjána.
– Miért ne tudnék? – sértődött meg a sógor. – Hiszen megígérem.
– Elveszíted a munkád, megbetegszel, esetleg mást akarsz feleségül venni…
– Tánya, te most túl sötéten látod a dolgokat – csóválta a fejét Sándor. – Makszim megígérte, hogy segít.
– Az ígéret nem szerződés – vetette ellen Tatjána.
– Látjátok! – kiáltott fel Ljudmila Ivanovna. – Megmondtam, hogy Tatjána visszautasítja! Sajnálsz segíteni egy közeli hozzátartozónak!
Elkezdődtek a vádaskodások: érzéketlenség, önzés. Az anyós képszerűen ecsetelte a kisebbik fia siralmas helyzetét, Sándor a feleségét hibáztatta, amiért nem bízik a családban, Makszim pedig szenvedő arcot vágott.
– Képzeljétek el – szipogott Ljudmila Ivanovna –, a fiam olyan szobában él, ahol beázik a plafon! A szomszédok minden nap isznak, ordítoznak. Larisza már megmondta, hogy nem bírja tovább.
– És igaza van! – helyeselt Makszim. – Normális lány nem akar ilyen körülmények közt élni.
– Azt akarjátok, hogy Makszim egyedül maradjon? – kérdezte szemrehányóan Tatjánától az anyós.
Tatjána érezte, hogy a nyomás percről percre nő. A hármas nyilvánvalóan alaposan felkészült: érveket gyűjtöttek, szerepeket osztottak.
– Tánya – szólalt meg Sándor lágy hangon –, tudom, hogy ez egy komoly döntés. De mi család vagyunk. És a család segít, ha baj van.
– Így igaz! – bólintott Ljudmila Ivanovna. – Mikor máskor lenne szükség a családra, ha nem ilyen helyzetben?
Makszim elővette a telefonját, és képeket mutatott a bérelt szobáról.
– Nézd meg, milyen körülmények között kell élnem. Egy ágy, egy asztal, egy szekrény – és kész. Még a konyhát is meg kell osztani a főbérlőkkel.
A képeken valóban egy szűk szoba volt, minimális bútorzattal. Nyomasztó látványt nyújtott.
– És ezért fizetek havi huszonötezer forintot – tette hozzá a sógor. – Ugyanezért a pénzért akár hitelt is lehetne törleszteni.
– Na ugye! – örvendezett Ljudmila Ivanovna. – Végül is Makszim már most is lakásra költ. Itt legalább saját tulajdonba mehetne.
– Kinek a tulajdonába? – kérdezett vissza Tatjána.
Kínos csend támadt. Ez a kérdés szemmel láthatóan nem szerepelt a megbeszéltek között.
– Hát… – kezdte Sándor tétován –, formálisan a lakás a mi nevünkön lesz. De gyakorlatilag Makszim él benne, és ő is fizet.
– És ha el akarja adni?
– Minek adná el? – csodálkozott az anyós. – Hiszen azért van a lakás, hogy lakjon benne.
– És ha mi akarjuk eladni?
– Csak nem akarjátok! – ijedt meg Makszim. – Miért adnátok el egy lakást, amit nem is magatoknak vettetek?
A logika lenyűgöző volt a maga egyszerűségével: vegyél fel hitelt saját névre, de tekintsd az ingatlant más tulajdonának.
– Figyeljetek – mondta Tatjána, miközben felállt az asztaltól –, ezt át kell gondolnom.
– Nincs ezen sokat gondolkodni – vágta rá gyorsan Sándor. – Egyértelmű döntés. Segítünk a testvéremnek, jót cselekszünk.
– Az idő nem vár – vette át a szót Ljudmila Ivanovna. – A bankok bármikor emelhetik a kamatokat, és a jó lakások gyorsan elkelnek.
Tatjána a balkon felé indult, hogy friss levegőt szívjon. Forgott vele a világ a javaslat arcátlanságától. Jelzáloghitelt felvenni a sógor kedvéért! Húsz évre eladósodni valaki más kényelméért.
A hűvös esti szellő lehűtötte felhevült arcát. Tatjána leült egy műanyag székre, próbálta rendbe tenni a gondolatait. Eszébe jutott néhány közelmúltbeli esemény, amelyek tökéletesen jellemezték férje családjának „megbízhatóságát”.
Két évvel ezelőtt ő és Sándor felújítást végeztek a lakásban. Az anyós ígérte, hogy ismeretségi körből szerez majd mesterembereket kedvező áron, Makszim pedig megesküdött, hogy besegít a munkálatokba. Végül mesterek nem jöttek, a sógor pedig csak az utolsó napon jelent meg, amikor a lényegi munka már készen volt.
És ott volt az a történet a nagy összegű kölcsönnel. Makszim kétszázezer rubelt kért „három hónapra” – le kellett zárnia a hitelkártyás adósságait, különben per fenyegetett. Azt ígérte, részletekben visszafizeti. Azóta eltelt két év, de a sógor még csak meg sem említette a tartozást. Amikor Sándor finoman célzott rá, Makszim csodálkozva felvonta a szemöldökét: hát testvérek között illik számolgatni?
És most ezek az emberek kérik, hogy bízza rájuk egy több milliós jelzáloghitel felelősségét? Milyen alapon? Testvéri szeretetből?
Tatjána visszatért a szobába. A családi tanács nélküle is folytatódott. A hármas halkan sugdolózott, úgy tűnt, újabb érveken dolgoznak.
– Na, átgondoltad? – kérdezte Ljudmila Ivanovna, amint meglátta a menyét.
– Átgondoltam – bólintott Tatjána, és visszaült a helyére. – Egy kérdésem van. Mi történik akkor, ha Makszim nem fizet tovább, vagy el akar költözni? A hitel a mi nyakunkon marad, a lakás meg az övé?
A sógor idegesen felnevetett.
– Tánya, hát hogy mondhatsz ilyen butaságot! Minek költöznék el a saját lakásomból?
– Nem saját, hanem a miénk – javította ki Tatjána. – A papírok szerint a lakás Sándorral közösen a mi nevünkön lesz.
– Hát… formálisan igen – ismerte el Makszim. – De gyakorlatilag az az én lakásom. Én lakom benne.
– Pontosan – kapta fel a szót Ljudmila Ivanovna. – Makszim nem bolond, hogy otthagyja a lakást, ahol él!
– És ha megnősül? Ha külön akar majd élni a saját családjával?
– De hát Lariszával fog együtt élni! – háborodott fel az anyós. – Miféle másik családról beszélsz?
– A kapcsolatok véget érhetnek. Lehet, hogy új barátnője lesz, aki nem akar majd olyan lakásban lakni, ami más nevére van írva.
Makszim zavarba jött. Ez a forgatókönyv nyilván nem szerepelt a terveikben.
– Hát ez valami nagyon távoli lehetőség… Ha egyáltalán megtörténik…
– Addig meg húsz évig mi törlesztjük a hitelt egy idegen lakásra – foglalta össze Tatjána.
– Nem idegen lakásra! – tiltakozott Sándor. – Hiszen Makszim megígérte, hogy beszáll a törlesztésbe!
Tatjána a férje felé fordult.
– Úgy, ahogy a kétszázezer rubeles tartozásba is „beszállt”?
Sándor elvörösödött. A régi kölcsön témája kényes pont volt.
– Az más volt…
– Miben más? – erősködött Tatjána. – Makszim megígérte, hogy három hónap alatt visszafizeti. Azóta eltelt két év. Milyen jelzálogtörlesztésről beszélünk?
– Ugyan már – legyintett a sógor. – Kétszázezer rubel nem a világ. Majd visszaadom egyszer.
– Egyszer – ismételte meg Tatjána. – De a jelzáloghitel törlesztését minden hónapban fizetni kell. Pontosan, késedelem nélkül.
– Fizetem majd! – ígérte Makszim. – Becsületszavamra!
– A becsületszavadat már két éve hallottam a kétszázezerrel kapcsolatban.
Ljudmila Ivanovna úgy döntött, hogy átveszi a kezdeményezést.
– Tányecska, miért hánytorgatsz fel régi dolgokat? Hiszen rokonok vagyunk! Makszim nem olyan ember, aki cserbenhagyná a családját!
– Pontosan olyan – válaszolta nyugodtan Tatjána. – Láttam már, milyen az, amikor segítetek. Amikor Sándornak segítség kellett a felújításnál, mindenki elfoglalt volt. Most meg hirtelen mindenkit érdekel az én hiteltörténetem.
– A felújítás csak apróság – legyintett az anyós. – Ez viszont komoly helyzet. Az embernek lakásra van szüksége!
– Apróság? – kérdezett vissza Tatjána. – Kétszer annyit költöttünk, mert az utolsó pillanatban kellett mestereket keresnünk. Ez apróság?
– Hát… – habozott Ljudmila Ivanovna. – Akkor épp fájt a fejem…
– És Makszimnak mi fájt?
A sógor hallgatott, a terítő mintáját kezdte tanulmányozni.
– Figyeljetek – mondta határozottan Tatjána –, nem fogok jelzáloghitelt felvenni. Ha Makszimnak lakás kell, menjen be a bankba maga, vagy kérje meg a szüleit, hogy legyenek adóstársak.
– Hogyhogy nem veszed fel? – hökkent meg Ljudmila Ivanovna. – Hát nem ezt beszéltük meg?
– Ti beszéltétek meg. Nélkülem. Én pedig nem értek egyet.
– De miért? – kérdezte értetlenül Sándor. – Elmondtuk, hogy Makszim segíteni fog…
– Mert nem hiszek ebben a segítségben – válaszolta Tatjána egyenesen. – A tapasztalat ezt mutatja.
Makszim felpattant.
– Ez már szép! Tehát idegen emberek fontosabbak neked, mint a férjed családja?
– Milyen idegen emberek? – kérdezett vissza Tatjána.
– Hát… – hebegte a sógor, de nem talált érvet.
Ljudmila Ivanovna bevetette a nehéztüzérséget.
– Szóval tényleg mindegy neked a család? – nézett szemrehányóan Tatjánára. – Hogy teheted ezt? Annyira számítottunk rád!
– Épp azért, mert fontos számomra a család, nem akarom, hogy a pénz elrontsa a kapcsolatokat – válaszolta Tatjána. – Amikor nagy összegekről van szó, még a rokonok is ellenségekké válhatnak.
– De hát mi nem vagyunk ellenségek! – háborodott fel Makszim.
– Még nem. De elég, hogy nemet mondok a hitelre, és máris érzéketlenséggel vádoltok.
Sándor megpróbált kompromisszumot találni.
– Tánya, talán mégis megpróbálhatnánk? Makszim megígérte…
– Az ígéret nem szerződés – vágott közbe Tatjána. – És én nem vagyok hajlandó húsz évig mások ígéreteiért fizetni.
– Jó! – robbant fel a sógor. – Megleszek a segítségetek nélkül is! Majd én megoldom!
– Remek – bólintott Tatjána. – Az önállóság hasznos tulajdonság.
Makszim felkapta a kabátját, és az ajtó felé indult.
– Köszönöm a vendéglátást! – vetette oda, majd becsapta az ajtót.
Ljudmila Ivanovna mélyet sóhajtott.
– Hát ez van… Úgy látszik, a mai fiatalok teljesen érzéketlenné váltak. A mi időnkben a rokonok még segítették egymást.
– Segítették – bólintott Tatjána. – De nem a másik tönkretételével. És nem becsapva.
– Miféle becsapásról beszélsz? – sértődött meg az anyós.
– Arról, hogy azt mondjátok, a családnak segítek, miközben valójában Makszim kedvéért kellene felvennem a hitelt. Ezt félrevezetésnek hívják.
Ljudmila Ivanovna felállt, hogy távozzon.
– Rendben, Tányecska. A te döntésed. De ne feledd – te mondasz nemet, de egy ártatlan ember szenved emiatt.
– Az az ártatlan ember, aki két éve nem tud visszafizetni kétszázezer rubelt – emlékeztette Tatjána.
Az anyós elment, maga mögött hagyva a elégedetlenség és ítélkezés árnyékát. Sándor zavartan nézett a feleségére.
– Tánya, lehet, hogy rosszul egyeztem bele ebbe a tervbe?
– Nem rosszul egyeztél bele, hanem rosszul javasoltad – javította ki Tatjána. – Szerencse, hogy még időben sikerült lebeszélnem.
– De Makszimnek tényleg segítségre van szüksége…
– Dolgozzon többet, spóroljon, vegyen fel hitelt maga, ahogy minden normális ember teszi.
Sándor bólintott, belátva felesége igazát. A jelzáloghiteles terv valóban egy kockázatos vállalkozás volt, ami drágán kerülhetett volna a családnak.
Tatjána elpakolta az edényeket, miközben a történteken gondolkodott. Jó, hogy időben meg tudták állítani ezt a kezdeményezést. Különben néhány év múlva mások hitelét kellett volna törleszteniük, miközben pereskedniük kellett volna a saját lakásukért.
A család szent dolog. De a szentség nem változhat korlátlan bolondsággá.
