Egy este egy sikeres nő, név szerint Elizabet, betért egy hangulatos étterembe vacsorázni egy hosszú munkanap után. Az élete tökéletesnek tűnt — üzlet, megbecsülés, kényelem. Ám legbelül már régóta ürességet érzett, amit sem a pénz, sem az elért sikerek nem tudtak betölteni.
Elgondolkodva lapozgatta a telefonját, mit sem törődve a külvilággal, amikor hirtelen egy kislány lépett az asztalához — vézna, kopott ruhában, hatalmas kék szemekkel, amelyekben fáradtság és bátortalan remény tükröződött.
— Elnézést, hölgyem… megehetem, amit ön nem evett meg? — kérdezte halkan.
Elizabet megdermedt. A szavakban nem volt panasz — csupán egy egyszerű kérés, amit valódi éhség és kétségbeesés szült. Nem tudott közömbös maradni. Válasz helyett intett a pincérnek:
— Kérem, hozzanak ennek a kislánynak egy teljes vacsorát és egy teát.
A kislány leült vele szemben, és óvatosan evett, mintha nem hinne a szerencséjének. Szofinak hívták. A vacsora alatt vonakodva, de őszintén mesélni kezdett: hogyan veszítette el a szüleit, hogyan került egy nevelőcsaládhoz, ahol rosszul bántak vele, hogyan menekült el félelmében és magányában, és azóta az utcán él.
Elizabet gombóccal a torkában hallgatta. Rájött, hogy nem engedheti vissza ezt a gyermeket a hideg, városi utcákra. A vacsora után megkérdezte Szofit, lenne-e kedve vele tartani haza.
Otthon meleg fürdő, illatos habbal, tiszta és puha ruha, egy meghitt szoba és forró csokoládé várta Szofit. De a legfontosabb az a melegség és gondoskodás volt, amiről a kislány már rég nem mert álmodni sem.
Ahogy Elizabet nézte, ahogy Szofi elalszik a tiszta ágyban, ráébredt, hogy most először nyert az élete valódi értelmet. Hosszú idő után most először nem az elért eredmények miatt érzett örömet, hanem azért, mert segíteni tudott.
Néhány hónappal később Elizabet hivatalosan is örökbe fogadta Szofit. A ház újra megtelt nevetéssel, reggeli beszélgetésekkel és közös sétákkal. Szofi gyorsan nőtt és kivirágzott, miközben szeretet és gondoskodás vette körül.
De itt még nem ért véget a történet. Elizabet felismerte, hogy sok olyan gyermek van még, mint Szofi, akik az utcákat járják, és egy igazi otthonról álmodnak. Ezért létrehozta örökbefogadott lánya nevét viselő jótékonysági alapítványt — a Szofi Alapítványt. Sorra nyíltak meg a gyermeksegítő központok. Minden gyermek meleg ételt, tiszta ruhát, oktatást kapott — és ami a legfontosabb: érezhette, hogy fontos valakinek.
Szofi nőtt, tanult, és idővel maga is bekapcsolódott az alapítvány munkájába. Története másokat is inspirált — gyerekeket és felnőtteket egyaránt.
Egy nap, amikor ismét ugyanannál az éttermi asztalnál ültek Elizabet-tel, Szofi elgondolkodva mondta:
— Tudod, ha akkor egyszerűen csak nemet mondtál volna nekem, az életem egészen másképp alakulhatott volna. Most pedig szeretnék az lenni mások számára, aki te voltál nekem.
Elizabet elmosolyodott. A szíve megtelt melegséggel és büszkeséggel. Tudta, hogy azon az első találkozáson nemcsak egy lányt kapott ajándékba, hanem új életcélt is.
Néha egyetlen egyszerű kérés lehet a kezdete egy egészen új történetnek. Egy történetnek szeretetről, reményről és a végtelen jóságról, ami szívről szívre továbbadódik.
