A rendőrtiszt már több mint egy hónapja feküdt az intenzív osztályon. Teste számos géphez volt csatlakoztatva, amelyek halkan villogtak a félhomályos kórteremben. A diagnózis félelmetes volt: súlyos koponya-agysérülés, amit szolgálat közben, harci bevetés során szerzett. Eszméletét vesztette, és azóta sem tért magához. Az orvosok mindent megtettek, de a remény egyre halványabb lett.
Aznap a szakemberek nehéz döntést hoztak: ha nem lesz javulás, lekapcsolják az életfenntartó gépeket. A családot már értesítették. A szörnyű procedúra előtt azonban engedélyezték, hogy beengedjék hűséges társát – egy kis kutyát, akit Larinak hívtak.
Lari még kölyök volt, de már szolgált a tiszttel együtt a rendőrség kutyás egységénél. Sok közös élmény kötötte őket össze: kiképzések, éjszakai szolgálatok, veszély, kölcsönös bizalom. A kutyát bevezették a steril szobába – óvatosan lépkedett, lesunyta a fülét, nagy szemeiben aggodalom és értetlenség csillogott.
Amikor Lari meglátta mozdulatlan gazdáját, viselkedése megváltozott. Megfeszült, megállt, és mereven nézte az ismerős arcot. Egy másodperc múlva hirtelen megugrott, hangosan ugatni kezdett – élesen, sürgetően, mintha azt akarná, hogy a gazdája ébredjen fel. Majd hirtelen energiával felugrott az ágyra, szaglászni kezdte a gazda arcát, csóválta a farkát, mintha csak egy újabb találkozás lenne szolgálat után.
Lari tovább ugatott, nyalogatta a férfi kezeit, majd lefeküdt a mellkasára, teljes testével hozzásimulva, mintha a saját melegét akarná átadni. És abban a pillanatban valami különös és váratlan dolog történt
A gépek hirtelen éles hangot adtak ki, a monitorok villogni kezdtek, mintha valami ismeretlen jelet fogtak volna. A szívritmus megemelkedett, a légzés megváltozott.
— Mi történt?! — kiáltott fel a nővér, ahogy berohant a szobába.
Az orvosok pánikszerűen összesereglettek. Nem hittek a szemüknek: a képernyőkön tisztán látszottak az első önálló légzőmozgások.
A rendőr pislogott, majd megpróbálta megmozdítani az ujjait. A kölyökkutya örömében ugatott, és orrával a férfi arcához dörgölőzött, mintha végleg vissza akarná hívni őt az életbe.
Senki sem tudta megmagyarázni ezt a jelenséget – talán a kutya ismerős szaga, a hangja, a jelenléte aktiválta az agy legmélyebb mechanizmusait, felébresztve az emlékeket és az élni akarást.
A tiszt gyenge volt, de magához tért, és először hosszú idő után újra fókuszált a tekintete – egyenesen a boldogan ugató Larira. Úgy tűnt, még mosolyogni is próbált.
Az orvosok, alig térve magukhoz a döbbenetből, egymásra néztek – és egyikük halkan megszólalt:
— Nos, barátom… úgy tűnik, nem hiába engedtük be őt, hogy elbúcsúzzon.
