Ott ült minden nap. Egy nagy, szürke macska, szeme az őszi ég színét idézte – nem kért, nem hízelgett. Egyszerűen csak várt valamire. Az érkezési–indulási menetrend magas oszlopa árnyékot vetett rá, így szinte észrevétlen maradt a siető utasok számára.
Az állomás pedig élte megszokott életét. Emberek siettek bőröndökkel, gyerekek fagyit követeltek, valaki idegesen cigarettázott, miközben az óráját nézte. Nyüzsgés–nyüzsgés–nyüzsgés.
— Már megint ez a macska — fintorgott a büfésnő. — Harmadik hete itt lézeng. El kéne zavarni, de sajnálom.
— Azt mondják, a gazdája felszállt egy vonatra és nem tért vissza — felelte halkabban a takarítónő. — A macska meg csak vár.
Etették. Ki egy fasírtot dobott oda, ki egy tasakos eledelt bontott fel. Elfogadta — udvariasan, mohóság nélkül. Aztán ismét a sínekre nézett, oda, ahol azok egybeolvadtak a látóhatárral.
Egykoron a neve Markíz volt. Gazdája — egy magas, ősz szakállú öregúr — minden reggel pórázon sétáltatta. „Az arisztokratáknak friss levegő kell!” — mondogatta, és a macska méltóságteljesen lépdelt mellette. Aztán a gazda eltűnt.
— Hé, cica — szólította egy fiatal lány rózsaszín hátizsákkal, és odanyújtott neki egy fél szendvicset. — Tessék, egyél. Elvesztél?
A macska lassan, fáradtan pislogott. Nem veszett el. Várt.
A személyvonat pontban 16:20-kor gördült be. A harmadik kocsiból kiszállt egy ötvenes éveiben járó alacsony férfi, kopott kabátban. Megállt, nyújtózott, majd hirtelen mozdulatlanná dermedt, ahogy a macskára nézett.
Összetalálkozott a tekintetük — csak egy pillanatra. Mégis, a férfi valamiért nem ment tovább. Ácsorgott egy kicsit, hintázott a sarkáról a lábujjára. Aztán leült a szomszédos padra.
— Régóta vagy itt? — kérdezte halkan, válaszra nem számítva.
A macska elfordította a fejét.
— A helyedben nem várnék — folytatta a férfi.
A hangosbemondó bemondta a következő vonat indulását. Az emberek sietni kezdtek, csattogtak a bőröndök. Ők azonban maradtak — az ember és a macska.
És csak egyikük tudta már, hogy holnap minden megváltozik.
Reggel Viktor Szemenovics — így hívták a kopott kabátos férfit — egy órával korábban érkezett az állomásra, mint ahogy az ő vonata indult volna. Maga sem tudta, miért. Talán mert egész éjjel azok a macskaszemek kísértették álmában — figyelmes, fáradt, valami ősi bölcsességgel teli szemek.
A macska a helyén volt. Lába alá húzva ült, és a síneket nézte. Úgy tűnt, mintha az éjjel még öregebbé vált volna.
— Jó reggelt — mondta Viktor Szemenovics, miközben leült mellé.
A macska pislogott. De nem fordult felé.
— Nem ismersz meg, mi? Helyes. Miért is ismernél meg.
Kabátja zsebéből egy csomagot vett elő — főtt kolbászdarab viaszos papírban. Kibontotta, letette a macska mellé. Az megszimatolta, de nem evett.
— Finnyás vagy? — horkant fel Viktor Szemenovics. — Nem baj, nem sértődöm meg. Nekem sincs étvágyam már harmadik éve.
— Meghalt a feleségem. Tudod, hogy van ez — köhög-köhög, aztán egyszer csak… vége. Három hét telt el a diagnózis és a temetés között. Fel sem fogtam igazán.
A macska végre a férfi felé fordította a fejét, és ránézett. Lassan pislogott — mintha azt mondaná: „Értem.”
— A fiam sem tudott elbúcsúzni. Külföldön él, üzletember. Csak utólag jött. Akkor már… vége volt. Aztán összevesztünk — tudod, hogy van. Ha fáj, az ember a szerettein tölti ki. Ő meg megharagudott, elment. És azóta — harmadik éve — se hívás, se levél. Semmi…
Elővett egy fényképet: egy fiatal férfi és egy lány mosolyogtak rajta — olyan ragyogóan, mint a tavaszi napfény.
— Ő itt Szása. Egy szép fiú. Már van egy kislányuk is. Mariskának nevezték el, ahogy az én Marinámat is. Csak videóhíváson keresztül láttam. El tudod képzelni?
A macska megszaglászta a fényképet, de aztán ismét a sínek felé fordult, mereven figyelve.
— Eleinte minden nap hívtam. Aztán abbahagytam. Vártam, hogy majd ő keres. De nem hívott. Most meg már a büszkeségem sem engedi. Meg hát… kinek is hiányzom?…
Az utcáról friss, forró pirog illata szállt be — édes, fahéjas. A férfi elmosolyodott.
— Marina szombatonként ilyeneket sütött.
Ebben a pillanatban a macska először lépett oda hozzá. Megszaglászta a cipőjét, a nadrágját. Viktor lélegzetét visszafojtva figyelte.
— Megkedveltél? Vagy csak mindketten eltévedtünk a világban?
A hangosbemondó bemondta egy vonat érkezését. Viktor felállt.
— Mennem kell. A kolbászt ne felejtsd el.
A macska továbbra is mereven nézte, pislogás nélkül.
Este ismét megjelent az állomáson. A vonat már beérkezett, az emberek kiszálltak. A macska ott állt. Most nem ült, mint máskor. Figyelmesen fürkészte az arcokat.
— Megint itt vagy? — kérdezte Viktor. — Még mindig reménykedsz?
Leült, és óvatosan végigsimított a macska fején. Az lehunyta a szemét, és odadörgölőzött a tenyeréhez.
— Képzeld, ma elmentem a templomba. Gyertyát gyújtottam Marináért. Meg Szásáért is. Felhívtam… legalábbis megnyomtam a számát. Aztán letettem. Megijedtem.
A macska nyávogott. Egyértelműen, tisztán, mintha azt mondaná: „Eljött az idő.”
A harmadik napon Viktor már hátizsákkal érkezett. Benne szendvicsek, termosz, és… egy új, kék nyakörv. Megvette — maga sem tudta, miért.
A vonat késett. Elővette a telefonját. Az ujjai remegtek. Megnyomta a hívás gombot.
— Halló? — fia hangja óvatosan csengett. — Apa? Te vagy az?
Három év. És ez az ismerős, remegő hang a vonal túlsó végén.
— Igen, Szása… Én… Hogy vagytok?
A macska odalépett, és mancsát a cipőjére tette.
Csend. Hosszú, sűrű, mintha maga az idő is megnyúlna benne. Viktor Szemenovics már készült rá, hogy csak a bontott vonalat hallja majd… de ehelyett:
— Minden rendben van, apa. Mariska idén iskolába ment. Első osztály.
— Iskolába? — Viktor Szemenovics meglepetten pislogott. — Hisz ő még olyan picike…
— Már hét éves. Repül az idő, apa.
Újabb szünet következett. A macska, aki közben felkúszott a padra, észrevétlenül közelebb húzódott, finoman az oldalával a férfi lábához simult.
— Figyelj csak, Szása, én… — Viktor mély levegőt vett. — Akkor, a temetés után… sok mindent mondtam, amit nem kellett volna. Sajnálom. Bocsáss meg nekem, kérlek.
A fiú mélyen felsóhajtott, s ebben a hangban egy egész viharnyi érzelem rejlett.
— Én sem voltam épp angyal, apa. Nem kellett volna így elrohannom… egyedül hagynom téged.
— Nem a te hibád, — Viktor hangja megremegett. — Családod van, munkád. A saját utad.
— De te is a családom vagy, apa. Hiányzol. Mariska mindig kérdezi, mikor jön a nagypapa.
Könny gördült végig Viktor Szemenovics arcán. Gyorsan letörölte az ingujjával, mintha csak egy porszemet törölne le.
— Komolyan kérdezi?
— Persze. Mutogatom neki a fényképeidet. A régi képeket, a nyaralóból, anyával.
— Szása, talán… — hangja elcsuklott, de sikerült összeszednie magát. — Talán eljönnétek hozzám? Vagy én mehetnék hozzátok?
— Apa, — a fiú hangjában melegség és mosoly csengett, — készülünk hozzád az újévi szünetre. Meg akartalak lepni. Mariska látni akarja a havat, Barcelonában meg az nem igazán megy.
Viktor Szemenovics megdermedt. Aztán hirtelen, igazi, tiszta nevetés tört ki belőle — először hosszú évek óta. A mellette ülő macska megriadt a szokatlan hangtól.
— Már ezen a hétvégén? Tényleg? Szása, én… rendet rakok, kifestek, újra tapétázok.
— Apa, — nevetett a fiú, — semmit ne csinálj. Csak légy ott. Nagyon hiányoztál nekünk.
A hangosbemondó bejelentette az érkező vonatot. Viktor Szemenovics hirtelen rádöbbent: ma nem utazik sehova.
— Szása, majd később visszahívlak. Itt most van egy fontos dolgom.
Befejezte a hívást, és a macska felé fordult. Az továbbra is ugyanazzal a figyelemmel nézte a közeledő vonatot.
— Hallottad? — suttogta Viktor mosolyogva, a könnyein keresztül. — A fiam hazajön. És az unokám is. El tudod képzelni?
A macska egyszer pislogott, majd még egyszer. Aztán felállt, nyújtózott, és lassan elindult a peron mentén.
— Hé, várj! — Viktor felpattant. — Hová mész? Ott veszélyes!
De a macska nem a sínek felé tartott. A vagon mentén haladt, egyenesen arra a pontra, ahol az utasok épp leszálltak. És ekkor Viktor megértette.
A második utolsó vagonból egy magas, ősz hajú öregúr lépett ki, bottal a kezében. Körbenézett, megigazította a sálját — majd megdermedt, ahogy meglátta a közeledő macskát.
— Markíz?.. Te vagy az? — kérdezte hitetlenkedve. — Megvártál?
A macska felnyávogott, leugrott a peronról, és futva rohant az öreghez. Az leguggolt, és szorosan magához ölelte az állatot. Vállai rázkódtak a könnyeitől.
— Bocsáss meg… — suttogta az öreg, arcát a szürke bunda mélyébe temetve. — Elvittek… kórház… infarktus… senkinek nem tudtam szólni…
Viktor Szemenovics olyan érzéssel figyelte ezt a jelenetet, mintha valami igazán fontosnak, valódinak lett volna a tanúja. Az öreg felemelte a tekintetét, és találkozott a pillantásukkal. Hálásan biccentett:
— Maga gondoskodott róla?
— Egymásra vigyáztunk — felelte egyszerűen Viktor. — Néha a várakozásnak is van értelme.
A vonat figyelmeztető sípszót adott. De Viktor nem mozdult. Már nem volt hová sietnie.
Onnantól kezdve gyakran találkoztak. Nyikolaj Petrovics, Markíz gazdája, és Viktor Szemenovics összebarátkoztak. Az egyikük nemrég lábalt ki a kórházból, a másik a fiát és unokáját várta, akik az ünnepekre készültek érkezni.
— Azt hittem, elvesztettem — mondta gyakran Nyikolaj Petrovics, miközben megsimogatta a macskát, aki kényelmesen hevert a padon. — A szomszédasszony, aki megígérte, hogy eteti, azt mondta, elszökött. Én meg a kórházban feküdtem, és csak azt hajtogattam magamban: ha túléltem, megkeresem, bármi áron.
— Többet értenek, mint hisszük — bólogatott Viktor. — Tudta, honnan ment el. Ezért várt itt.
— Huszonegy nap — csóválta a fejét Nyikolaj. — És végig itt volt…
— Ő engem is megmentett — mosolygott Viktor. — Ha nincs Markíz, talán sosem veszem a bátorságot, hogy felhívjam Szását.
A múlt sérelmei elolvadtak. A lakás, amely addig csöndes volt, és az egyedüllét visszhangjait őrizte, újra megtelt élettel — nevetés csendült benne. A fiú valóban megérkezett a családjával.
— Nagypapa, nekem is lehet ilyen cicám? — kérdezte Mariska, miután meglátogatták Markízt.
— Azt anyáddal és apáddal kell megbeszélned — felelte Viktor fontoskodva, miközben huncutul kacsintott a fiára.
Szása csak mosolygott. A mosolyában ott volt Marina. Minden mozdulatában, minden pillantásában.
A hó csendesen hullt a peronra, fehér némaságba burkolva mindent. Viktor a jól ismert padon ült — azon, amelyiken mindig. A távolba nézett. És hirtelen megérezte: most kezdődik minden igazán.
És minden egy közönséges állomási macskával kezdődött, aki egyszerűen csak tudta, hogyan kell várni.
