Varya épp angol korrepetálásról tartott hazafelé. Amikor belépett az előszobába, rögtön megértette, hogy anyukájának vendégei vannak.
„Biztos megint Krisztina és Galina néni” – gondolta a lány.
Már épp be akart menni a konyhába, hogy köszöntse őket, amikor meghallotta anyja hangját:
– Csak figyeljetek: „Mások számára ő csak egy teljesen átlagos fiú, de én elolvadok, amikor látom, hogy mosolyog. Ilyenkor még szebb lesz. Tegnap pedig súgtam neki az angol dolgozatnál, és ő rám mosolygott, majd megköszönte!”
– Nem kellett volna elvenned a lányod naplóját, Larissza – mondta Krisztina. – Tedd vissza a helyére, és úgy tégy, mintha sosem láttad volna.
– Dehogyisnem kellett volna – szólt közbe Galina néni. – Ebben a korban bármit várhatunk tőlük. Az én lányom is tizenhárom, és az ő naptárát szigorúbban követem, mint a sajátomat. Ilyenkor jobb túlaggódni, mint utólag széttárni a kezünket.
„Anya megtalálta a naplómat, és most felolvassa a barátnőinek!” – döbbent rá hirtelen Varya.
Anélkül, hogy levette volna a cipőjét, berontott a konyhába, kitépte a naplót anyja kezéből, és a füzetével vállon vágta.
– Varvara! Mit képzelsz magadról?! – kiáltott az anyja.
De a lány már nem is hallotta. Beviharzott a szobájába, és olyan erővel csapta be az ajtót, hogy még a vakolat is lehullott.
A barátnők távoztak, anya pedig megpróbált beszélni a lányával.
De Varya rá sem nézett, csak elővette a füzetet, és lapról lapra kezdte kitépni, majd apró darabokra tépte őket.
– Hallgass meg, Varya, ez nevetséges! Miért vagy ennyire kiborulva? Egy ilyen butaság miatt? Holnap már nem is fogsz emlékezni rá!
– Menj ki a szobámból, és soha többé ne gyere be ide! – nézett dühösen az anyjára a lány.
– Ahogy akarod. De tudd meg, hogy ma este elmondom apádnak, hogyan viselkedtél – figyelmeztette az anyja.
– Varya, mi történt köztetek? Anyád azt mondta, hogy megütötted. Igaz ez? – kérdezte az apja.
– Igaz – felelte Varya.
– Értem. Először is, szeretném tudni az okát. Másodszor pedig úgy gondolom, hogy bocsánatot kell kérned anyádtól.
– Én? Bocsánatot kérni tőle? Soha az életben! Tudod, mit csinált? Engedély nélkül elvette a személyes naplómat, és felolvasta a barátnőinek. És azok nevetgéltek rajta. Most meg én kérjek bocsánatot? Mégis miért?! – háborgott Varya.
– Világos.
Az apa kiment a szobából, és becsukta az ajtót.
A szülők aztán sokáig beszélgettek a hálószobában, Varya nem hallotta, mit mondott apja, de anyja sírásból megértette, hogy nem volt kellemes a beszélgetés.
Varya este még vacsorára sem jött ki a szobájából, pedig apa kétszer is hívta. Még meg kellett csinálnia a matekházit, és meg kellett tanulnia egy verset is. A feladatokat valahogy megoldotta, de a lelkesítő, ünnepélyes verssorok sehogy sem akartak megragadni a fejében.
Másnap Varjának csak a második órára kellett bemennie az iskolába: megbetegedett az angoltanárnő, aki az ő csoportját tanította.
Egyáltalán nem volt kedve iskolába menni aznap. Álmos volt, nem volt hangulata, és a verset sem sikerült megtanulnia.
Bárcsak ne ment volna be aznap az iskolába! Amint Varya belépett az osztályba, a többiek hangos gúnykórussal fogadták. Különösen kitett magáért Karina – Galina néni lánya. Nyilván az anyja elmesélte neki, mi történt előző nap, ő pedig örömmel pletykálta el az egészet az osztálynak.
Ami a legfájóbb volt, hogy még Szlavka Prohorov is – akiről Varya a naplójában írt – együtt nevetett a többiekkel.
Karina grimaszolva túl közel lépett hozzá, mire Varya felkapta a szemetes kosarat, és egyenesen Karina fejébe húzta. Ezután Szlavkára nézett:
– Te meg, Prohorov, egy aljas fráter vagy!
Lenéző pillantást vetett az osztálytársaira, majd kiviharzott a teremből – épp akkor, amikor a tanárnő, Olga Valerjevna az ajtóhoz ért. Varya fellökte, a tanárnő elesett, és sokáig térdeltve próbálta összeszedni a kezéből kihullott füzeteket és tankönyveket. De Varya ezt már nem látta – fejvesztve rohant kifelé az iskolából.
Amikor hazaért, otthon senki sem volt.
„Ennyi. Itt nem maradhatok tovább” – gondolta.
De hová mehetne? Az anyai nagymama ugyanebben a városban lakott, mindössze három buszmegállóra. De odamenni értelmetlen lett volna – a nagyi rögtön felhívná anyát, és Varyát visszavinnék.
Ekkor úgy döntött, hogy elutazik abba a faluba, ahol apai nagyszülei éltek. Ők szerették Varyát, és mindig örültek, ha meglátogatta őket.
A lány gyorsan összepakolt pár dolgot a hátizsákjába, összetörte a perselyét. Nem sok pénz gyűlt össze – nemrég vett magának új sportcipőt.
„Az útra talán elég lesz” – gondolta, és elindult az állomás felé.
Spórolni akart, ezért nem a végállomásig vett jegyet – ahová másfél óráig tartott volna az út –, hanem csak a következő megállóig, hogy legalább fel tudjon szállni a vonatra.
De Varyának nem volt szerencséje. A kalauzok, akik két rendőrrel együtt járták végig a szerelvényt, kiszállították a vonatból valamivel több mint egy óra után. A lányt a vasúti rendőrségre vitték.
Varyának el kellett magyaráznia a rendőrnek és annak a nőnek, aki jelen volt a beszélgetés alatt, hogy hová és miért utazott.
Eközben az iskolából felhívták Varya anyját, és közölték vele, hogy a lánya botrányt csinált: megsértette az osztálytársait, fellökte a tanárnőt, majd megszökött az iskolából.
A szülők kétségbeesetten próbálták megtalálni lányukat: mindenkit felhívtak, akit csak tudtak. Az apa a barátjával többször körbejárta az egész lakótelepet, ahol éltek. Végül a rendőrségre mentek, hogy bejelentsék a gyerek eltűnését.
Ott viszont jó hír fogadta őket: épp akkor érkezett meg a jelentés arról, hogy hol találták meg Varyát.
Az apa késő este vitte haza a lányt. Larissza azonnal a nyakába borult volna, de Varya kicsúszott az öleléséből, és bezárkózott a szobájába.
Másnap reggel közölte a szüleivel, hogy többé nem megy abba az iskolába.
– Dehogynem mész! – felelte az anyja. – Késésben vagyok miattad, már így is mindenkinek az idegeire mentél. Mozgás, gyorsan!
Kinyitotta előtte az ajtót. Varya felkapta a hátizsákját, és kiment a lakásból.
Azt, hogy a lánya nem jár iskolába, Larissza csak egy hét múlva tudta meg az osztályfőnöktől.
– És mégis hol csavarogtál egész héten? – kérdezte.
– A plázában, a parkban, egyszer moziban is voltam – egy ingyenes vetítésen – felelte Varya.
– És az iskolában?
– Már megmondtam, hogy abba az iskolába nem megyek vissza – válaszolta nyugodtan, de határozottan Varya, majd visszavonult a szobájába.
Átíratták egy nyelvi gimnáziumba, ahová busszal kellett járnia. De ez Varyának egyáltalán nem okozott gondot. Ismét komolyan foglalkozni kezdett a tanulással, járt külön angolórákra is, sőt még angol nyelvi versenyen is részt vett.
Eltelt két év. A családban beállt a nyugalom. De olyan könnyed, barátságos légkör, mint régen, már nem volt. Varya szívesen beszélgetett apjával, mesélt neki a gimnáziumi életéről, új barátairól. Az anyjával viszont kizárólag a hétköznapi dolgokról váltott néhány szót:
– Holnap osztálykirándulásra megyünk, hatra otthon leszek.
És még valami: Larisszát már nem hívta anyának.
Ez természetesen fájt a nőnek. Próbált ez ellen többféleképpen is tenni. Egy alkalommal Varya odament hozzá:
– Leszakadt a harisnyám, újat kellene venni.
– Akkor kérd szépen – felelte az anyja.
– Mármint hogyan?
– Úgy, hogy „Anya, kérlek, adj pénzt új harisnyára.”
– Nem vagyok öleb, akit trükkökre lehet idomítani: csináld meg ezt, és kapsz egy jutalomfalatot – válaszolta Varya.
Azzal visszavonult a szobájába. Az anya hallotta, hogy a lánya felhívta az apját, majd elment otthonról – nyilvánvalóan az apa utalt neki pénzt.
Varya időközben befejezte a középiskolát, és felvételt nyert az egyetemre, de a családi légkör semmit sem javult. Az anyja szinte semmit nem tudott a lánya életéről.
Egyszer ki is fakadt Krisztinának:
– Egor beszélget Varyával, én meg olyan vagyok, mint egy kívülálló, aki örökké hibás valamiben.
– És Egorral amúgy milyen a kapcsolatotok? – kérdezte a barátnő.
– Elvileg minden rendben. De ő úgy gondolja, hogy bocsánatot kellene kérnem Varyától. De hogy kérjek bocsánatot öt év után? Ráadásul én azt gondolom, hogy akkor nem történt semmi különös. Felfújtak egy semmiséget.
– Én nemrég láttam Varyát egy fiúval. Elkísérte a lépcsőházhoz, vagy tíz percig beszélgettek. Aztán arcon csókolta, és elváltak – mondta Krisztina.
– Na látod! És én erről semmit sem tudok. Lehet, még az esküvőjére sem hív majd meg – mondta sértetten Larissza.
Egyszer pedig megismétlődött az öt évvel korábbi helyzet.
Varya szombaton szokatlanul korán ért haza – elmaradt az utolsó előadás. Apja nem volt otthon, előző nap utazott el a szüleihez.
Már az előszobából meghallotta Krisztina hangját:
– Larissza, nem félsz, hogy Egor megtudja az egészet?
– Ugyan, semmit sem fog megtudni. Nem akarok én Vitalijhoz férjhez menni. Csak két hónapra jött ide kiküldetésbe. Ostobaság lenne kihagyni egy ilyen remek férfit. Már elegem van ebből az unalmas családi életből. Egyhangúság, semmi más. És még Varya is állandóan savanyú képet vág!
– Mikor találkozol vele legközelebb? – érdeklődött Krisztina.
– Holnap háromkor, a „Viktória” szálloda éttermében. Ott lakik.
– Merész vagy, Larissza! Ha az én Vladom tudna ilyesmiről, már koszorút is küldhetnél a síromra – mondta nevetve Krisztina.
– Egor nem fog megölni. Legfeljebb kidob a lakásból. Azt úgyis az ő nagymamája hagyta rá és Varyára. Engem kihagytak a végrendeletből.
Ezúttal Varya nem tört be a konyhába. Csendben felkapta a sportcipőjét, mezítláb kiment a lépcsőházba. Ott felvette a cipőt, mély levegőt vett, majd feltűnően hangosan kezdett kulccsal zörögni a zárban, mintha most érkezne haza. Belépett az előszobába, ledobta a hátizsákját, és nekiment a cipőspolcnak.
A konyhából egyszerre nézett ki az anyja és Krisztina.
– Minek ez a zaj? – kérdezte az anya.
– Belebotlottam Krisztina cipőjébe – válaszolta Varya. – Szia, Krisztina! A mai utolsó óránkat eltörölték.
– Éhes vagy? – kérdezte az anyja.
– Nem, a csajokkal beültünk egy kávézóba. Most aludni megyek – felelte Varya, és bement a szobájába.
Természetesen szó sem volt alvásról. Varya a fotelben ült, és próbálta feldolgozni, amit hallott. Az anyja megcsalja az apját egy idegen férfival. Nem is szerelemből – pusztán unalomból?
Másnap reggel Varya korán elment otthonról. Elgyalogolt a piacra, ahol egy asszonytól vett magának egy szürkésbarna kabátot és egy fekete pulóvert. Aztán betért egy sátorhoz, ahol parókákat árultak. Választott magának egyet hosszú, sötét gesztenyebarna hajjal. A minősége persze pocsék volt, de arra, amit Varya tervezett, tökéletesen megfelelt.
Három óra körül már a szálloda közelében volt, és sikerült lefényképeznie anyja találkozását az ismeretlen férfival.
Miután megnézte, hová ültek le, ő maga is választott egy asztalt az étteremben, rendelt egy kávét és egy desszertet, és megkérte a pincért, hogy a számlát is rögtön hozza ki. Úgy tett, mintha telefonálna, és közben készített még néhány fényképet.
Ezután elhagyta az éttermet, a hallban leült egy karosszékbe, amelyet egy nagy fikusz eltakart a kíváncsi tekintetek elől, és befejezte a „fotózást” egy képpel a lift előtt.
Néhány nappal később, az iskolai informatikaórán új e-mail címet hozott létre, és erről a címről elküldte az összes képet az apja postafiókjába.
Hogy a szülők hogyan rendezték le a dolgot egymás közt, azt Varya nem hallotta – azon az estén későn ért haza. Apja a dolgozószobában feküdt le aludni.
Másnap reggel az anya éppen csomagolt. Varya szándékosan otthon maradt, felhívta a csoportfelelőst, és betegnek mondta magát.
Amikor az anya kivitte a bőröndöket a már megérkezett taxiba, Varya az ajtófélfánál állt. Az anya észrevette a mosolyt a lánya ajkán, és megtorpant:
– Mondd meg őszintén: te voltál?
– Micsoda? – kérdezett vissza mosolyogva Varya.
– Te küldted el azokat a képeket?
– Ne beszélj butaságokat! Ez már nevetséges – felelte a lány.
– Még mindig nem bocsátottál meg nekem a napló miatt!
– És miért kellett volna megbocsátanom? Amit a személyes naplómba írtam, azt mindenki megtudta. Ez olyan volt, mintha meztelenül állítottál volna ki a főtérre. És neked akkor mindez mulatságos volt. Most is az? Az adósságot vissza kell fizetni. A hibáknak következményük van.
– Kegyetlen vagy, Varvara – mondta az anya, miközben távozott.
– De legalább igazságos – felelte neki a lánya.
