Klavgyija, mint mindig, a nap első sugaraira kiment a veteményesbe. Rengeteg dolga volt: meg kellett öntöznie az ágyásokat, ki kellett gyomlálnia a gazt, ellenőriznie a tyúkólat, és szemügyre vennie a gyümölcsfákat — mindez figyelmet és időt igényelt. Segítsége nem volt. Senki nem volt a közelében. Már rég megszokta a magányt, bár néha mégiscsak nehéz gombócként szorította a mellkasát.
Estére vadászni készült — szükségből, hiszen a húsból csak kevés tartaléka volt, a legközelebbi bolt pedig távol esett. De előtte szeretett volna egy kicsit pihenni, sétálni egyet, vagy csak üldögélni az öreg tölgyfa alatt, amely közvetlenül a tornác mellett nőtt. Ekkor szaladt hozzá hűséges kutyája — egy nagy termetű, tekintélyes eb, akit Barsznak hívtak. Nemcsak barátja volt, hanem védelmezője és társa minden házi teendőben.
— No, te drágám, sétálni szeretnél? Gyerünk, gyerünk, estig még belefér — mondta kedvesen, miközben megvakargatta a kutya fülét. Barsz csóválta a farkát, mintha értené, hogy a pihenés fontos a ránk váró nehéz nap előtt. Lefeküdt mellé, a fejét a mancsára hajtva, mintha azt mondaná: „Várok, mindig itt vagyok.”
Klavgyija vette a vödröket, és elindult a kút felé. Az idei nyár különösen forró és száraz volt — még ehhez a vidéki viszonylathoz képest is, ahol júliusra általában már esni szokott. A virágok elhervadtak, a fák levelei idő előtt elszáradtak, a föld megrepedezett, mint az öreg üveg. Gyakran kellett öntöznie a kertet, hogy legalább valamit megmentsen. Már sok éve élt egyedül, teljesen egyedül. Előbb még ott volt az anyja, de aztán ő is meghalt, és Klava egyedül maradt abban a házban, ahol valaha a nagyapja lakott.
A nagyapa szigorú, zárkózott ember volt, szinte remeteként élt. Távol az emberektől, a sűrű erdő mélyén, abban a házban, amit maga épített a két kezével. Egy dolog volt biztos — megharagudott a világra. Megorrolt, amiért senki nem segített a feleségének, amikor szült. Ha akkor valaki segített volna, ha az orvosok időben odaérnek, ha csak lett volna egy autó vagy egy ló, Tamara talán életben maradt volna. Talán unokái is lettek volna, akik az udvaron játszanak, és a nagyapa a padon ülve meséket mesél nekik. De ez nem történt meg.
Klavgyija emlékezett, hányszor kérte a nagyapját, hogy mesélje el, mi is történt valójában. De ő sokáig hallgatott. Csak amikor a lány felnőtt, amikor elkezdett találkozgatni Szergejjel, és szóba került az esküvő, akkor döntött úgy a nagyapa, hogy elmondja az igazat. Az arca megkeményedett, a szeme elsötétült, mint vihar előtt az ég.
— Ne menj hozzá — mondta halkan, de határozottan.
— Miért, nagypapa? Hiszen rendes fiú, és a családja sem iszik, ami ritkaság errefelé.
— Ne menj, és kész. Rossz vér folyik abban a családban, rossz fajták.
— Ugyan már, nagypapa! Nem a tizenötödik században élünk, minden másképp van már. Te zárkóztál el itt a világtól. De miért? Talán már magad sem tudod.
Akkor a nagyapa úgy sóhajtott, mintha az egész világ súlya nehezedne a vállára, és azt mondta:
— Ülj le, elmesélem, milyen sokáig tartott, míg a nagyanyád eltávozott ebből a világból.
Klavgyija leült mellé, lélegzet-visszafojtva. Tudta, hogy most valami olyasmit fog hallani, ami sok mindent megváltoztat majd.
A nagyapa egy távoli tél emlékével kezdte a történetet, amikor a faluban még nem voltak autók, csak traktorok meg lovak. A hóviharok mindennaposak voltak, az utakat betemette a hó, a kapcsolat a várossal szinte megszűnt. Tamara nagymama nem akart idő előtt elindulni a kórházba, félt egyedül hagyni a férjét a hideg házban, segítség nélkül. Amikor megindult a szülés, olyan tomboló hóvihar dúlt, hogy egyetlen ló sem tudott kilépni az istállóból. A nagyapa a szomszédokat járta sorra, de minden kancát már befedeztek, senki sem mert kockáztatni.
A felcser azt mondta, a kórház az országútnál várja őket, de oda eljutni lehetetlen. Akkor a nagyapa Péterhez fordult — ahhoz a férfihoz, aki egykor szerette Tamarát, de végül „elveszítette” őt. A nagyapa térdre esett, könyörgött, sírt. Péter pedig gúnyosan válaszolt: „Hát magad sem tudod a feleségedet elvinni a kórházba?”
A nagyapa dühében megragadta a mellkasánál fogva, de szétválasztották őket. Végül az elhunyt öccsével együtt szánra fektették Tamarát, és maguk húzták el. Négy hosszú órán át gázoltak a hótorlaszok között, a széllel dacolva. De a kórházban már késő volt. Csak a gyermeket sikerült megmenteni — Klavgyija jövendőbeli édesanyját.
Mikor a nagyapa befejezte a történetet, Klavgyija sápadtan ült, ökölbe szorított kézzel.
— Nagyapa, ez persze szörnyen szomorú és fájdalmas… De mi köze ennek Szerjózsához meg a mi esküvőnkhöz?
— Hát az a Petya — Szergej nagyapja volt.
Ez a hír úgy sújtotta Klavát, mint derült égből a villámcsapás. Rosszul lett. Szergej… Vajon tudta? Hiszen a nagyapja mindig kedvesen fogadta őt, sőt, csodálattal beszélt róla. Tudta vajon, ki áll előtte?
Klavgyija szülei is ellenezték a kapcsolatot, de sosem mondták ki nyíltan a véleményüket. Most a lány elgondolkodott: vajon maga Szergej ismeri-e a nagyapái történetét? Úgy döntött, ennek utána jár.
De előtte még megkérdezte a nagyapját:
— Ezért élsz te itt?
— Igen, unokám. Nem tudtam megbocsátani az embereknek azután, ami történt. Ezért építettem itt házat, távol mindenkitől, hogy senkit ne kelljen látnom. Nekem így jobb — magamra számítok. Az anyád, mikor felnőtt, elköltözött a nagynénédhez. De nem haragszom — mindenkinek megvan a maga útja.
Klavgyija már gyerekkorától emlékezett, hogy a nagyapa az erdőben élt. Eleinte ő és az anyja ritkán látogatták — túl messze és túl veszélyes volt. De amikor a lánynak lett egy biciklije, gyakran meglátogatta az öreget, örömet szerezve neki a jelenlétével.
Egy alkalommal, mikor hazafelé tartott, Klavgyija füstöt látott. Sok füstöt. A házuk felől jött. Megdermedt a szíve. Előrerohant, úgy tekerve a pedálokat, mint még soha. Mi történt? Hol van anya? Hol van apa?
Ekkor megállították. Az emberek némán álltak körülötte, lesütött szemmel. Valaki halkan azt mondta:
— Tarts ki, kislány. Anyukád a macskáért szaladt vissza, akkor valami leszakadt, apád utána rohant… és ennyi. Senki sem maradt.
— De hát mit álltok itt? Miért nem csináltok semmit?
— Mit lehetne már tenni?
— Engedjetek be! Engedjetek el!
De erősen tartották. Klavgyija sikított, harapott, kapálózott. A könnyek elhomályosították a szemét, a szíve pedig majd’ megszakadt a fájdalomtól.
A nagyapa nem élte túl a hírt. A temetés után ágynak esett, és soha többé nem kelt fel. Klava nem mozdult el mellőle: könyvet olvasott neki, levest főzött, régi dalokat énekelt, amiket szeretett. És Szergej jött. Egyszer, kétszer, harmadszor.
— Gyerünk sétálni. Hiányzol.
Klava fájdalommal és bizalmatlansággal nézett rá:
— Hiányzom? És szerinted én mit érzek? Neked úgyis mindegy.
— Miért lenne mindegy? Csak azt akartam, hogy kicsit eltereld a gondolataid, fellélegezz.
— Fellélegezzek? Hát igen, a ti családotokban nem számít, ha valaki más veszít el valakit.
Szergej arca elkomorult:
— Úgy értem, te arról a történetről beszélsz, ami száz éve történt. De mi közünk nekünk ehhez?
— Mi közötök? Nektek semmi közötök semmihez. Ahogy azoknak sem, akik megmenthették volna a szüleimet. Tudod mit — menj el, és soha többé ne gyere vissza!
Szergej összehúzta a szemét, úgy nézett rá:
— Klava, most zaklatott vagy, ezért beszélsz így összevissza.
— Azt mondtam: menj el! Nem bírlak látni, és nem is akarom!
— Biztos vagy benne?
— Teljesen.
— Rendben. Akkor többé nem látsz.
Amikor elment, Klavgyija ott állt a kapunál, és nézte, ahogy a fiú a falu felé sétál. Szeretett volna utána kiáltani: „Bocsáss meg! Állj meg!” De nem tette. Csak szorosan bezárta a kaput, és visszament a nagyapjához.
Klavgyija egyedül maradt. Egy héttel a szülők temetése után — mikor még alig ülepedett le a föld a sírokon — nagyapja csendben eltávozott. Mintha csak megvárta volna, hogy az unokája elég erős legyen ahhoz, hogy egyedül maradjon, s akkor végre megengedte magának a nyugalmat — örökre.
A halotti tor után odalépett hozzá a nagynénje, az anyja nővére, aki a faluból jött:
— Klava, gyere velem. Nagy a ház, mindenkinek jut hely.
— Nem, én itt maradok.
— Itt akarsz élni remete módra? Helyesen tette a nagyapád — az emberek rosszabbak, mint az állatok.
— Nem szabad így gondolkodni, Klava! Te még fiatal vagy, több türelem kellene benned. Szergejnek is biztos mondtál valami csúnyát. Mindig ez az ősök viszálya… sosem hagy nyugodni benneteket.
Klavgyija hallgatott, csak egy kicsit elfordította a fejét, hogy a nagynénje ne lássa a szemét. Tudta, hogy minden szónak van igazságtartalma, de még magának sem tudta bevallani. A gondolatai újra Szergejhez tértek vissza. Vajon tényleg tudott mindent már akkor?
Aznap este először értette meg: nincs már helye a faluban. Nem azért, mert idegenek vagy közömbös emberek éltek ott, hanem mert minden tekintet, minden szó a múltra emlékeztette — arra, amit próbált elfelejteni. De elfelejteni nem lehetett. Túl sok volt a fájdalom, túl sok a sérelem.
Így hát egyedül maradt. Teljesen egyedül. A házzal, a kerttel, Barsz kutyával és az emlékekkel. Tíz év telt el, mire a falu újra betört az életébe — váratlanul és fájdalmasan.
Egy évvel ezelőtt, amikor Klavgyija a faluba ment bevásárolni, hirtelen meglátta Szergejt. Ott állt a háza tornácán, mellette egy nő — láthatóan várandós. De a legszörnyűbb az volt Klava számára, hogy Szergej bal lába helyén protézis volt: egy gondosan megmunkált, gumivégű műláb, akár egy mankó.
Szergej megérezte a pillantását, hátranézett. A tekintetük találkozott. Egy pillanatra megállt az idő. Aztán Klavgyija futni kezdett. Csak amikor becsukta maga mögött a kaput, tudott újra levegőt venni. Attól a naptól fogva többé nem mutatkozott a faluban. Ha vásárolnia kellett, a járási központba ment. Ott senki nem ismerte a történetét, senki nem suttogott utána, senki nem sajnálta.
Nemrég azonban a sors újra szembesítette őt a múlttal. A buszállomáson Klavgyija összefutott régi gyermekkori barátnőjével — Tonkával. Tonka mindig is fecsegős és kíváncsi természet volt, és most is, amint meglátta Klavát, máris mellé telepedett.
Az úton végig csacsogott, falusi híreket mesélve. Kiderült, hogy Szergej magával hozta a feleségét — egy ápolónőt abból a kórházból, ahol a sebesülése után kezelték. Az asszony elégedetlen volt az életével, úgy érezte, hőshöz ment férjhez, de végül csak egy rokkantat kapott, aki félig romos házban él. Szergej apja meghalt, míg ő szolgálatban volt, anyja pedig sokáig nem élte túl a férjét. Így hát üres házba tért vissza, egyedül, család nélkül.
A feleség nem akart ilyen körülmények között szülni, de a gyermeket már nem lehetett „visszacsinálni”. Szergej próbálkozott, de az életükből eltűnt a romantika, a nő pedig egyre csalódottabb lett. Azt beszélték, Szergej inni kezdett. „Hát mit csináljon szegény — tette hozzá Tonka —, amikor ilyen nő van a nyakán?”
— Na, itt a megállóm. Szia, Klava!
Klavgyija az egész úton egy szót sem szólt. Tudta: ha csak egyetlen megjegyzést is tesz, másnapra már az egész falu tudni fogja, hogy találkoztak. Ő pedig ezt nem akarta. Nem magáért — egyszerűen nem látta értelmét. Az ő élete már egészen máshol, más valóságban zajlott. És a múlt maradjon ott, ahol a helye van — mögötte.
Ugyanaznap este Klavgyija meglocsolta a kertet, majd egy kicsit lepihent. Már évek óta hivatalosan is vadőrként dolgozott — engedéllyel, bejegyezve. Nem a zsákmányért járt vadászni, hanem a természet érdekében: segített szabályozni az állatállományt, adatokat gyűjtött az ökológusok számára. Ismerte az erdő minden bokrát, ösvényét, kanyarját. Ebben az erdőben otthon volt, igazi gazda.
Elbóbiskolt az öreg tölgy alatt, amikor hirtelen meghallotta Barsz kétségbeesett ugatását. Ez nem volt szokásos ugatás — sem vadra, sem gombászra. Ez a vész hangja volt. Valami történt. Klava azonnal felriadt, felkapta a puskát és kiszaladt a házból.
A kutya a kert legtávolabbi sarkában állt, az almafa mellett, és úgy ugatott, mintha eljött volna a világvége. Amikor Klavgyija közelebb ért, ledermedt. A fűben, gondosan az árnyékba fektetve, két újszülött feküdt. Mellette — egy táska.
— Te jó ég…
Felemelte a táskát. Benne egy levél:
„Bocsáss meg, Klava. Bocsáss meg mindenért. A feleségem itt hagyta a gyerekeket, és elment. Én nem tudom őket felnevelni. Tudom, hogy te jó anyjuk leszel. Én meg egy semmirekellő vagyok, aki semmit sem tud.”
Klava összerezzent. A levél Szergejtől volt. Körülnézett. A földön látszottak a nyomok — az egyik irányból friss, női cipőnyomok. A másik irányból… nem, ez lehetetlen… — mankónyomok.
Nem habozott. A folyóhoz rohant. Mintha valami láthatatlan, de erős erő húzta volna arra. És valóban — ott állt Szergej a meredély szélén, azon a helyen, ahol egykor együtt ugráltak a vízbe. Háta mögött a szakadék, alatta kövek. Ugrani készült.
— Szerjózsa! Ne tedd!
A férfi összerezzent, hátranézett. Amint meglátta Klavát, előrelépett egyet.
— És én mit mondjak a gyerekeidnek?
— Azt, amit te mondtál nekem akkor: „Apád gyáva volt, nem bírta elviselni.”
— Most minden felelősséget le akarsz dobni magadról? Meg akarod könnyíteni a lelkiismereted?
— És te gondoltál a gyerekekre? Felnőnek majd, tudva, hogy az anyjuk elhagyta őket, és most már az apjuk is eltűnt?
Szergej zokogni kezdett:
— Miért marcangolod a szívemet? Nem bírom tovább!
— Próbáltad egyáltalán? Vagy csak megint feladtad, mint akkor, amikor elküldtelek?
— Te tényleg ennyire gyűlölsz engem?
— Te tényleg elhitted?
Szergej térdre rogyott, sírva. Klava mellé lépett, leguggolt, és a vállára tette a kezét.
— Gyere. A gyerekek egyedül vannak.
Otthon Barsz a kicsik fölé hajolva ült, őrizte őket. Amikor meglátta Szergejt, felmordult, vicsorgott, készen arra, hogy megvédje azokat, akik megbíztak benne. De Klava halkan csak ennyit mondott:
— Fú-fú, barát.
Barsz elernyedt, felkelt, farkát csóválva jelezte, hogy egyetért gazdája döntésével.
Klavgyija felvette az egyik kisbabát, és Szergej kezébe adta. A férfi a mellkasához szorította a kicsit, arcát a pólyába rejtve:
— Bocsáss meg… bocsássatok meg, hogy ilyen semmirekellő apátok van.
A másik babát Klava vette a karjába:
— Na, menjünk be. A kiscsajok biztosan megéheztek. Megmutatod, hogyan etetted, pelenkáztad őket?
Este, miközben a békésen alvó gyerekeket nézte, Klava eszébe jutott, hogy vadászni készült. Kiment, bocsánatkérőn nézett Barszra:
— Ne haragudj, becsaptalak.
A kutya megnyalta a kezét. Mintha azt mondta volna: „Értem. Most ez fontosabb.”
Egy hónap múlva Szergej leült Klava elé:
— Beszélnünk kell.
A gyerekek aludtak.
— Előbb-utóbb ez a beszélgetés eljött volna. Hallgatlak.
Szergej megfogta a kezét. Klava megremegett, de nem húzódott el.
— Klava, ez az egész… nem is tudom, hogy mondjam. Csak ne hidd, hogy a gyerekek miatt… Szóval, megtehetem most azt, amit évekkel ezelőtt nem mertem? Most már rokkant vagyok, de szinte mindent meg tudok csinálni. Igyekezni fogok… Szóval, ha nem félsz egy ilyen élettől…
— Igen, — mondta halkan Klavgyija, még mielőtt ő befejezhette volna a mondatot.
Szergej fel is ugrott a meglepetéstől:
— Biztosan értetted, mire akartalak megkérni?
De Klava nem magyarázott semmit. Csak hozzábújt, felidézve magában azt a sok évet, amikor erről a pillanatról álmodott.
Visszatérésük a faluba pletykák hullámát indította el. Az emberek a házhoz jártak, leskelődtek a kapun át, próbálták kideríteni, hogyan élnek most azok, akiket valaha idegennek tartottak. De leginkább Barsz tartotta őket távol — hatalmas, farkasra emlékeztető kutya. Ott feküdt a kapuban, és ha valaki túl közel ment, csak kissé felhúzta az ajkát, megmutatva a fogait. Ez elég is volt ahhoz, hogy a kíváncsiság gyorsan óvatosságba váltson.
Hiszen a boldogság a csendet szereti. És Klavgyija meg Szergej megtalálták az övékét — az erdő csöndjében, a gyermekkacaj és egy hűséges kutya között, aki úgy őrzi otthonukat, mint egy erődöt.
