A márciusi szél éles és kegyetlen volt, vágta az arcát, miközben Sása az utcákon járt, markában szorongatva az utolsó kenyérdarabot, amit reggel szerzett. Pár órával korábban még a régi kollégium lakója volt – annak a kollégiumnak, ahol besüppedt matracon és nyikorgó vaságyon aludt. De most minden megváltozott.
Az új gondnok – egy félelmetes, vörös arcú férfi, mennydörgő hanggal – kidobott mindenkit, akinek a neve nem szerepelt a listán. Sásának, a múlt és iratok nélküli árva fiúnak esélye sem volt maradni. Még azok között a falak között sem volt senki, ahol hónapokat töltött.
Cél és irány nélkül bolyongott a város utcáin, eltévedve azok labirintusában, míg a lábai ki nem vitték a külvárosba. Oda, ahol ember már régen nem járt, ahol a pusztaságot tüskés bozót nőtte be, ott pillantotta meg a félig összedőlt házat. A megdőlt spaletták nyögtek a szélben, mintha segítségért könyörögtek volna. Minden elhagyatottságot árasztott – vastag indák fonták be a falakat, mintha valaki szándékosan burkolta volna zöld pókhálóba az épületet.
Belül dohszag, penész és régi magány lebegett. A padló nyöszörgött, a falakról hámlott a vakolat. Egy sarokban foltos, kopott matrac hevert. Sása gondolkodás nélkül ledobta a hátizsákját, rávetette magát, és betakarózott a bejáratnál talált szakadt pokróccal. Lehunyta a szemét, remélve, hogy legalább egy kicsit elfelejtheti az éhséget és a hideget, de az álom nem jött.
Valamikor éjszaka egy hirtelen zaj riasztotta ki félálmából. Először azt hitte, csak a szél játszik a résekkel. De aztán más zajt hallott – ritmikus padlónyikorgást, mintha valaki lassan és óvatosan lépkedne a szobában. Sása felült, feszülten hallgatózott. A nesz közeledett, mintha valami a sötétségben mozdult volna. Meggyújtott egy gyufát – a halvány láng megvilágította a távoli sarkot, ahol korábban csak sötétség volt. Ott állt egy régi ajtó, hámló festékkel és repedésekkel, mintha örökre zárva lenne, de mégis hívogatta, mint egy megfejtetlen rejtély. A gyufa kialudt, sűrű sötétséget és a bőrön érezhető félelem hidegét hagyva maga után.
Lassan virradt meg. Szürke fény szűrődött be a spaletták résein. Sása éhesen, de ébren ébredt. Úgy döntött, felfedezi a házat – hátha a törött bútorok és üvegek között talál valami hasznosat.
A limlom között keresgélve egy csomó régi kulcsra bukkant. Rozsdásak voltak, de mindegyiken finom véset díszelgett – bonyolult vonalak, amelyek ősi szimbólumokra emlékeztettek. A fém szinte élőnek tűnt. Sása forgatta őket a kezében, tekintete újra meg újra visszatért ahhoz az ajtóhoz. Úgy tűnt, az az ajtó épp rá várt.
Odalépett, végigsimított a fa felületén. Az első kulcs nem illett bele. A második sem. Csak a harmadik csúszott bele könnyedén a zárba, és a csendben halk kattanás hallatszott. Az ajtó nyikorogva résnyire nyílt.
Mögötte egy kicsi, sötétségtől elnyomott szoba volt. A sarokban, régi ruhák között egy kislány feküdt. Arca sápadt volt, verejték borította. Nehézkesen, szaggatottan lélegzett. Mellette egy megviselt baba hevert, hímzett szemeivel, amelyek valamiért élőnek tűntek.
Sása mozdulatlanná dermedt. A látvány mélyen megrendítette. A kislány aligha lehetett nyolcéves. Olyan törékenynek tűnt, mintha egy érintéstől is összetörhetne. Előrelépett volna, hogy megnézze, lélegzik-e még, de az árnyékból hirtelen egy alak mozdult.
Alig volt ideje hátraugrani. Egy nő állt előtte, bottal a kezében. A szeme félelemtől csillogott, ruhája elnyűtt és koszos volt. Felemelte a botot, de megállt, amikor látta, hogy Sása nem jelent veszélyt.
— Ki vagy te? — kérdezte remegő, de határozott hangon.
— Csak egy helyet kerestem, ahol meghúzhatom magam éjszakára — felelte Sása, felemelve a kezeit. — Nem akarok ártani maguknak.
A nő leengedte a botot, de nem tette félre. Arca végsőkig kimerült volt — sötét karikák, beesett orcák.
— Marinának hívnak. Ő a lányom, Lina. Beteg. Ha rabolni jöttél, itt nincs semmi, amit érdemes lenne elvinni.
— Nem vagyok tolvaj — mondta Sása halkan, a kislányra nézve. — Tudok segíteni.
Marina sokáig nézte őt. Végül bólintott:
— Csak senkinek ne mondd el, hogy itt vagyunk. Senkinek.
Sasa nem tudta, kitől fél Marina, de megígérte. Letérdelt Lina mellé, tenyerét a lány homlokára tette – a bőre égett a láztól. Valahonnan a múltból felrémlenek nagyapja szavai: „Orbáncfű a lázra, kamilla a gyulladásra.”
– Van itt valahol tűz? – kérdezte.
Marina a sarokban álló tűzhelyre mutatott. Sasa kiment az udvarra, keresett kamillát és orbáncfüvet, majd visszatért, tüzet rakott, és főzetet készített a gyógynövényekből. A házban talált egy régi kis mézesedényt, benne megszáradt mézzel – egy keveset tett az italba. Mikor elkészült, óvatosan megitatta Linát a gyógyfőzettel.
Eltelt egy óra. A lány légzése kisimult. Kinyitotta a szemét, és suttogta:
– Anya…
Marina odarohant hozzá, úgy ölelte át, mintha soha többé nem akarná elengedni. Könnyek csorogtak végig az arcán. Sasa elfordította a tekintetét – a szíve összeszorult. Egyvalami világossá vált számára: innen már nem mehet csak úgy el.
Az éj csendben és súlyosan borult a házra. Sasa a tűznél ült, kis fahasábokat dobálva a lángok közé. Mellette Marina ült, gyermekét tartva a karjában. Arca valamivel megenyhült.
– Mi elszöktünk – szólalt meg végül. – Pétertől… a férjemtől.
Sasa figyelmesen hallgatott.
– Nagydarab volt, erős… eleinte jónak tűnt. Aztán… Lina gyengén született, sokat betegeskedett. Ő engem hibáztatott. Ivott, ordítozott. Egy nap megütött… Fogtam a gyereket, és elmentem. Soha többé nem megyek vissza hozzá.
Sasa ökölbe szorította a kezét. Eszébe jutott a nagyapja – az egyetlen ember, aki igazán szerette őt.
– Segítek – mondta. – Keresek munkát, hozok ennivalót, gyógyszert. Többé nem lesztek egyedül.
Marina kétkedve nézett rá, de a szeme mélyén felcsillant valami – egy apró reménysugár.
Másnap reggel Sasa kiment a piacra. Tudta, ott mindig kellenek dolgos kezek. Hosszas kérlelés után az egyik kereskedő hajlandó volt felvenni. Estére kenyérrel, sajttal és egy üveg köhögés elleni sziruppal tért vissza, amit a patikussal cserélt.
Lina először mosolygott – félénken, de szívből –, amikor meglátta az ételt. Ez a gyermeki öröm mintha fényt gyújtott volna a házban, a nedvesség és hideg ellenére is.
A napok teltek. Sasa minden nap dolgozott, míg az ereje el nem fogyott, és mindig vitt haza valamit, valami kis meleget. Esténként fából egyszerű játékokat faragott Linának. Egyik este egy hosszú sörényű lovacskát készített. A kislány magához szorította, és halkan suttogta:
– Csillagnak fogom hívni.
Attól a naptól kezdve Csillag alig hagyta el Lina kezét. Marina egyre inkább kezdett bízni Sasában. Napról napra valami több kezdett kialakulni köztük, mint puszta hála – egy közös sors érzése, egy láthatatlan kötelék, amely hármójukat egy családdá formálta.
A reggel a piacon zsúfoltan és nyugtalanul indult. Sasa egy burgonyával teli fabódé mellett állt, és segített egy idős árusnak, akinek már nem volt ereje a nehéz zsákokat emelni. A munkától megkeményedett kezei fájtak, de nem panaszkodott. Tudta, miért dolgozik – Lináért, a gyógyulásáért, Marina nyugalmáért. Minden apró érme számított.
A nap alig szűrődött át a vastag, szürke felhőkön. A levegő vizes volt, nyirkos föld és füst szaga lengte be. A piac zajai – kiabálások, szekerek csikorgása – már ismerős háttérzenévé váltak Sasának. Mintha eggyé vált volna ezzel az életritmussal.
Ám hirtelen, a beszélgetések zűrzavarában, egy mondat ütötte meg a fülét, amitől mozdulatlanná dermedt.
– Hallottad? – szólt egy nő, akinek kezei kivörösödtek a hidegtől, miközben a burgonyákat válogatta. – Péter, az a folyóparti ember, meghalt.
A hangja rekedt volt, de érződött benne valami furcsa elégedettség, mintha régen megjövendölt dolgot mondana.
– Hallottam – válaszolt egy másik, görnyedt nő, kopott kabátban és a homlokára csúszott fejkendőben. – Iszákos volt, mint mindig. Azt mondják, éjjel a hídról zuhant le. Jeges volt a víz, ő meg ott ordibált, míg el nem nyelte a jég. Talán valaki meglökte… ki tudja már. Nem volt az egyszerű ember – ördögökkel ivott. Most meg… nem jutott ki belőle.
Sasa kővé dermedve állt. A burgonyás zsák kicsúszott a kezéből, pár gumó végiggurult a sárban. Fel sem fogta, hogy az öreg árus bosszankodva morgolódik a szétszórt áru miatt. A szíve olyan erősen vert, mintha ki akart volna törni a mellkasából.
Péter. Az a név, amit Marina reszketve ejtett ki, ökölbe szorított kézzel, mintha attól félne, hogy még a falak is meghallják. Ugyanaz a Péter, akinek puszta említésére Lina összerezzent álmában, s Marina újra meg újra ellenőrizte az ajtók zárját. És most… halott?
Sasa nyelt egyet. A vér a fejébe tolult. Szó nélkül elrohant a piacról. A szél az arcába csapott, a hátán ütötte a hátizsák, miközben a fejében újra és újra visszhangzottak a szavak: „leesett a hídról”, „talán lelökték”… Mit jelent ez? Örülni kéne? Félni? Péter mindig is árnyként volt jelen – félelmetes, nyomasztó árnyként. Most ez az árny eltűnt. De vajon megváltozik ettől bármi?
Lihegve rohant be a házba. Marina a tűz mellett ült, éppen fát dobott a parázsra. Lina szunyókált, magához szorítva a játék lovacskát.
Marina felpillantott. Szeme egyből látta, hogy valami történt.
– Mi baj? – kérdezte halkan, de hangjában már ott bujkált a nyugtalanság.
Sasa leült mellé, próbált levegőt venni. A torka kiszáradt, nehezen jöttek a szavak.
– Én… Marina… Most hallottam a piacon. Azt mondják, meghalt. Péter. Leesett a hídról. Részeg volt.
Csend borult a szobára – sűrű, nyomasztó. Még a tűz is, mintha elnémult volna. Marina tágra nyílt szemmel nézett rá, arca mozdulatlanná vált. Sasa sírást, kiabálást, kérdéseket várt – de Marina csak lehajtotta a fejét, és a padlót bámulta. Az ujjai remegtek, ökölbe szorította őket, mintha el akarná fojtani a benne kavargó érzéseket.
– Biztos ez? – suttogta végül alig hallhatóan.
– Igen… majdnem. Két asszony beszélt róla. Senki nem cáfolta.
Marina sokáig hallgatott. Olyan sokáig, hogy Sasa már kezdett aggódni. Figyelte fáradt arcát, sápadt orcáját, vállait, amelyeket évek terhe nyomott. Meg akarta ölelni, mondani valami vigasztalót – de nem talált szavakat.
Végül felemelte a fejét. Szemében könnyek csillogtak, de nem a bánat vagy félelem könnyei — hanem a megkönnyebbülésé.
— Most már visszatérhetek — mondta határozottan. — Hazamehetünk.
Gyorsan összepakoltak — néhány holmi, egy régi kendő, pár rongy és Lina kedvenc babája. Amikor már épp indulni készültek, a kislány felébredt, és dörzsölni kezdte a szemét.
— Elmegyünk? — kérdezte, miközben Zvezdócskát szorította magához.
— Igen, drágám — felelte Marina, és gyengéden megsimogatta a lányát. — Hazamegyünk.
Az út fél napig tartott. Sása vitte a szerény csomagokat, Marina Linát fogta kézen. Amikor a félig leomlott kerítéshez értek, Sása észrevette: arcok tűntek fel az ablakokban. Péter halálának híre gyorsabban terjedt, mint a szél.
De senki sem ítélkezett, senki sem fordította el a fejét. Épp ellenkezőleg — a szomszédasszony egy kosár süteményt hozott, egy férfi az utcáról szerszámokat, és elkezdte megjavítani az ablakkereteket. Senki nem kérdezte, hová tűntek el, vagy miért. Egyszerűen segítettek. Jóindulattal. Szomszédként.
Marina a háza küszöbén állt, a hámló falakat nézte, mintha hosszú évek óta először mert volna szabadon lélegezni.
Amikor Sása távozni készült, úgy érezve, hogy feladata véget ért, Marina visszafordult.
— Hová mész? — kérdezte. Hangjában új hangszín volt — melegség, gyengédség, szinte könyörgés.
— Azt hittem… boldogultok nélkülem is — motyogta, lesütve a szemét.
Marina odalépett, és a vállára tette a kezét. Hideg, de határozott ujjak érintették a bőrét.
— Maradj — mondta, a szemébe nézve. — Megmentetted Linát. Esélyt adtál nekünk. Most már a családunk része vagy. A miénk vagy.
Sása nem tudta, mit válaszoljon. Csak felnézett — és olyan fényt látott Marina szemében, amit eddig nem vett észre.
Ebben a pillanatban Lina mezítláb odaszaladt hozzá, vidáman csattogva a padlón. Odaadta neki a babát — azt, amelyiknek hímzett szeme volt.
— Ez a tiéd — mondta egyszerűen. — Te jó vagy.
Sása óvatosan átvette a játékot. Durva anyag, egyszerű öltések — de ebben a pillanatban számára mindennél értékesebb volt. Elfordította a fejét, hogy elrejtse a könnyeit — forró, valódi könnyeket, amelyek lemosták a magány fájdalmát, ami évek óta benne élt.
Bólintott, nem tudott megszólalni. Csak átlépte a küszöböt — egy új otthonba, ahol várták, ahol családra talált, amiről álmodni sem mert.
Néhány nappal a visszatérés után Sása munkát kapott a fűrésztelepen. Ez igazi férfimunka volt — nehéz, friss fenyőillatú, gépek zúgásával és fűrészporral teli. Nem csupán kereset volt — ez olyan munka volt, amely megroppantotta a hátat, de erőt és tartást adott. Mintha próbára tették volna: kibírod, vagy nem?
Minden reggel szinte hajnalban kelt, amikor a levegő még csípős volt, a fű pedig harmatos. Végigsétált a csendes falun a folyóig, amely felett köd gomolygott. A túloldalon kezdődött a fűrésztelep — egy hely, ahol a nap gépzajjal és recsegő fával indult.
Vitt rönköket, lehántotta a kérget, fűrészelte a gerendákat, míg izmai égtek, a keze pedig hólyagos lett. A munka nehéz volt, de tisztességes. És ami a legfontosabb — biztonságot adott a holnapban. Először az életében Sása tudta: holnap enni fog, nem fagy meg a szabad ég alatt, és haza tud vinni valami hasznosat. A fizetés nem volt sok, de igazságos volt.
Az első fizetéséből meleg, kötött zoknit vett Linának — a kislány lába mindig fázott a hideg fapadlón. Marinának pedig egy darab szövetet, amiből régóta új ruhát akart varrni magának — a régi már vándorlásaik során elszakadt. Amikor hazavitte ezeket az egyszerű ajándékokat, Lina boldogan tapsolt, arcához szorítva a zoknit, és Marina úgy mosolygott, ahogy addig még soha — őszintén, mélyről jövően, úgy, hogy Sásában valami felmelegedett, mintha a nap áttörte volna a vastag felhőket, és a lelkét melegítette volna.
Ez nem csak munka volt. Valami több. Bizonyíték arra, hogy új életet kezdhet. Hogy többé nem csak egy hajléktalan, aki ott alszik, ahol éri az este, hanem ember, akinek már van saját helye, saját családja.
Marina ragaszkodott hozzá, hogy költözzön hozzájuk. Egy kis tetőtéri szobát ajánlott neki. Alacsony plafon, keskeny ablak, amin éjjel csillagokat lehetett látni, kevés hely — de ez az ő saját szobája volt. Sása talált egy régi ládát az udvaron, oda pakolta kevés holmiját. Fadarabokból polcot ácsolt — oda rakta a könyveket, amiket a szomszédoktól kölcsönzött. A hideg falakat egy régi takaróval fedte le, hogy egy kis meleget bent tartson. És minden este, amikor lefeküdt a gerendák recsegése és a szél süvítése mellett, úgy érezte: ez az ő sarka, az ő otthona.
Este a szokásos csendben – mikor elhallgatott a fűrészmalom, az udvar zaja, s még a madarak is elnémultak – Sása a tűzhelynél ült Linával. A lányt tanította felismerni a gyógynövényeket, úgy mesélve, ahogy egykor nagyapjától tanulta. Megmutatta, milyen a cickafark, és hogyan lehet megkülönböztetni a kamillát más, hasonló virágoktól. Lina figyelmesen hallgatta, szürke szemeivel rászegeződött, kis ujjaival óvatosan tapintotta a leveleket.
– Ez itt a kamilla – mondta, és egy virágot nyújtott felé. – Ha fáj a torkod vagy köhögni kezdesz, főzz belőle teát.
– És ez mi? – kérdezte Lina, miközben útifüvet tartott a kezében.
– Ha megvágod magad vagy lehorzsolod a bőröd, tedd a sebre. Minden begyógyul majd.
Lina néha összekeverte a növényeket, de igyekezett. Sása türelmesen javította ki, eszébe jutott, hogyan futkározott egykor a nagyapjával az erdőben, aki minden növényt ismert – nevét, hatását, történetét.
Aztán Lina kiszaladt az udvarra, keresgélte a füveket, és büszkén tért vissza egy csokorral. Arca sáros volt, haja kócos, de a szeme boldogan csillogott. Sása úgy nézett rá, ahogy még soha – új, mély érzés töltötte el. Olyasmi, mint amit egykor a nagyapja iránt érzett, de ez több volt. Mélyebb. Mintha már nemcsak barát lenne, hanem valami több.
Néha meséket mondott neki – azokat, amiket gyerekként hallott. A tűz lobogott, árnyékok táncoltak a falakon, Sása pedig halkan, lassan beszélt, nehogy megtörje a varázst.
Mesélt erdei szellemekről, akik a fákat őrzik, és a lombok közt suttognak. A csillagokról, amik az égből figyelnek, és vigyáznak az emberekre, mint jóságos őrzők.
– A csillagok… tényleg látnak minket? – suttogta Lina, miközben magához szorította Csillagocskát, a kis fából faragott lovát.
– Persze – felelte Sása, a szemébe nézve. – Mindent tudnak. És ha jó leszel, biztosan ajándékot is kapsz tőlük.
Lina elmosolyodott, és ez a mosoly többet ért minden kincsnél.
Közben Marina egy sarokban ült, varrt. Néha felnézett, rájuk tekintett – és a szemében hála, gyengédség és az a kimondhatatlan érzés ült, amit szavakkal nem lehet kifejezni.
Az élet csendesen, nyugodtan folyt. A reggel munkával indult, az est meleg családi együttléttel telt a tűz mellett, az éj pedig békét hozott a padlásszobában. Sása a család része lett. Napjai megteltek olyan értelemmel, amilyet korábban nem ismert – mert nem is hitte, hogy létezhet ilyen.
Marina egyre gyakrabban bízta rá Linát – elment otthonról, már nem aggódott. És mikor Sása a lánnyal maradt, úgy érezte, ő a védelmezője, a bátyja, akije Linának sosem volt. Megjavította a tetőt, ha az beázott, hasogatott fát, hogy meleg legyen a házban, sőt egy kis padocskát is ácsolt Linának, hogy az ablaknál ülve nézhesse az udvar életét.
Egy éjjel, mikor odakint esett az eső, Sása nem tudott elaludni. Felkelt, az ablakhoz ment, és kitárta, dacára a hidegnek. Az ég tiszta volt, tele csillaggal – mintha ezer fénylő szem nézett volna rá fentről.
Sokáig állt ott, az arcát hűvös szél simogatta. Gondolatai között megjelent nagyapja képe – kemény kezeivel, szelíd hangjával, végtelen türelmével.
Sása megragadta az ablakpárkányt, s könnyei lassan gördültek le az arcán – nem a fájdalomtól, nem a félelemtől. Valami mélyről jövő, meleg érzéstől.
– Köszönöm, nagyapa – suttogta.
A hangja remegett. Nem a hidegtől. Nem zárta be az ablakot – azt akarta, hogy a csillagok meghallják a szavait.
És az a régi, elhagyatott ház a város szélén, ahol minden elkezdődött, már a múlté volt. Hideg, magányos, rohadó padlóval és nyikorgó ajtókkal. De ott találta meg Sása nemcsak a titkot – hanem egy egész világot. Rátalált Linára, törékeny és ijedt volt, és Marinára – megtört, de erős. És megértette: az ilyen pillanatokért érdemes élni.
Először az életében nem csak létezett. Élt. Igazán. És úgy tűnt, a csillagok is tudták ezt – csendben, biztosan világítottak neki, megmutatva az utat, amelyen már nem volt egyedül.
