Marina az ablaknál állt, és figyelte, ahogy az utolsó vendégek beszállnak az autókba. Az udvar ünnepi fényei megvilágították az arcokat – még mindig élénkek voltak az anyósa hetvenedik születésnapi ünnepsége után. Komoly évforduló – az egész rokonság összegyűlt.
És éppen ma döntött úgy Oleg, hogy „viccelődni” fog.
– Hát, mit is mondhatnék, Marinának velem szerencséje van. Én tartom el az egész családot, ő meg csak költi a pénzem – ezek a szavak még most is visszhangoztak a fülében. Emlékezett, hogyan dermedt meg félig kiivott italos pohárral a kezében, hogyan nevettek kínosan a vendégek, hogyan próbálta az anyósa tréfának beállítani az egészet: „Jaj, Olezsik, hát miket beszélsz!”
Tizenöt év házasság. Tizenöt évig teremtette meg az otthon melegét, nevelte a gyerekeket, támogatta a férjét a karrierjében. Valaha otthagyott egy ígéretes állást egy kiadónál, hogy Oleg nyugodtan építhesse a vállalkozását. – Drágám, neked nem kell dolgoznod. Én majd eltartom a családot – mondta akkor. És ő hitt neki.
Marina összerezzent, amikor meghallotta az érkező autót – Oleg hazatért. Hallotta, ahogy dúdolva lépked fel a lépcsőn. Nyilván elégedett volt magával – a vendégek mind dicsérték a nagylelkűségét, csodálták, milyen ügyes férfi.
– Marinka! – hangzott az előszobából. – Miért mentél el ilyen korán? Anyu szomorú lett!
Ő csak némán nézte saját tükörképét a sötét üvegen át. Negyvenkét évesen még mindig vonzó nő volt – karcsú alak, ápolt haj, ízlésesen összeválogatott ruhák. „Csak költi a pénzemet” – visszhangzott ismét a fejében.
– Marin, megsértődtél? – Oleg megjelent a nappali ajtajában, kissé imbolyogva. Konyak és szivar illata áradt belőle – egyértelműen sokáig időztek a férfiak az ünnepség után.
– Nem – válaszolta nyugodtan Marina –, csak elfáradtam.
– Ugyan már! Mindenki tudja, hogy vicceltem. Te is ismered a humorérzékem!
Marina lassan a férje felé fordult. A félhomályban a férfi önelégült mosolya különösen oda nem illőnek tűnt.
– Persze, hogy ismerem. Tizenöt éve ismerem. És tudod, mire jöttem rá? Hogy minden viccben van egy kis vicc. A többi – az már az igazság.
– Na tessék, kezdődik! – Oleg lerogyott a fotelbe. – Ne kezdj megint azokkal a… mik is… drámai monológjaiddal!
Marina elmosolyodott – először az este folyamán. De a mosoly nem ért a szeméig.
– Ne aggódj, nem lesz semmilyen monológ. Csak rájöttem valamire. Köszönöm neked.
Elindult kifelé a szobából, ott hagyva értetlen férjét a fotelben. A fejében már összeállt egy terv. Tizenöt év – elég idő ahhoz, hogy az ember belássa: bizonyos dolgokon gyökeresen kell változtatni.
A reggel szokatlanul kezdődött.
Oleg a csendben ébredt – senki nem csörömpölt az edényekkel a konyhában, nem terjengett a frissen főzött kávé illata. Kicsit fájt a feje az előző estétől, és gépiesen nyúlt az éjjeliszekrényhez, ahol Marina rendszerint egy pohár vizet és egy másnaposság elleni tablettát hagyott neki. Üres volt.
– Marin! – szólt, de nem jött válasz.
A konyhában meglepetés várta: se reggeli, se kávé – csak egy cetli:
„A gyerekek iskolában. Ebédet nem főztem – van pénzed, rendelj valamit.”
– Ez meg milyen gyerekes viselkedés? – morogta, miközben a telefonját elővette. De belül kellemetlen érzés kezdett motoszkálni – valami nem volt rendben.
A munkahelyén sem mentek jól a dolgok. Marina általában hívta, megkérdezte, hogy sikerültek a fontos találkozók, emlékeztette a partnerek születésnapjára. Ma – csend. Majdnem elfelejtett egy tárgyalást egy fontos ügyféllel – épphogy fel tudott készülni.
Este otthon szokatlan látvány fogadta: Marina a nappaliban ült, és gépelt valamit a laptopján, teljesen belemerülve.
– Vacsora a hűtőben – mondta, fel sem nézve a képernyőről.
– A hűtőben? És mit?
– A gyerekeknek főzött étel konténerekben. Magadnak melegíts valamit.
Oleg érezte, hogy kezd forrni benne a düh. – Mi van, sztrájkolsz?
Marina felnézett a laptopból. A tekintetében volt valami új, idegen.
– Sztrájkolni? Ugyan dehogy. Csak úgy döntöttem, hogy nem költöm feleslegesen a pénzed. Csak a gyerekeknek főzök – ők nem hibásak a kapcsolatunkért.
– Miféle kapcsolat? Mi folyik itt egyáltalán?
– Hogyhogy mi? – kérdezett vissza nyugodtan. – Csak követem a logikádat. Ha én csak a pénzedet költöm, akkor ezentúl minél kevesebbet fogok. Egyébként ma frissítettem az önéletrajzom – talán ideje elkezdenem saját pénzt keresni?
Oleg megdermedt. Rég volt már, hogy nem tudott mit mondani.
– Te nem is akartál dolgozni…
– Ez nem igaz. Te nem akartad, hogy dolgozzak. „Az én feleségem ne dolgozzon” – emlékszel? Most meg úgy állítod be, mintha csak a nyakadon ülnék.
A hangjában nem volt hiszti vagy harag – csak ténymegállapítás. Ettől vált igazán nyugtalanítóvá.
– Marin, hagyd már! Csak egy vicc volt az ünnepségen…
– Tudod – zárta le a laptopot –, ha valaki egyszer viccel, az egy vicc. Ha mindig ezt csinálja – az már a véleménye. És most végre hallottam, mit gondolsz rólam valójában. Köszönöm az őszinteségedet.
Felállt, és elindult az emeletre.
– Egyébként beiratkoztam egy továbbképzésre. Muszáj lesz egy kis pénzedet felhasználni – utoljára.
Oleg egyedül maradt a nappaliban. Belül egyre jobban nőtt benne a bosszúság, amit furcsa aggodalom kísért. Valami azt súgta: ez most tényleg komoly.
A harmadik napra Oleg megértette – ez háború.
Csendes, veszekedés és tányércsapkodás nélküli, de éppen ettől volt ijesztőbb. Marina mintha láthatatlan falat emelt volna közéjük: udvarias, tisztelettudó – de teljesen hideg.
Mikor este hazaért, megtorpant az előszobában – az ajtó mellett ott állt a bőröndje. Gondosan bepakolva, szeretettel összeállítva – pont, ahogy Marina mindig is csinálta.
– Ez meg micsoda? – kérdezte, és a hangja elárulta az elbizonytalanodását.
Marina kilépett a konyhából, törölgetve a kezét. Új ruha volt rajta – szigorú, elegáns. Régebben főleg otthoni ruhákat hordott.
– Ez? A holmid. Mindent elpakoltam – az öltönyeid külön, az ingek ki vannak vasalva. Megnézheted.
– Ki akarsz rúgni? – kérdezte Oleg.
– Nem – rázta meg a fejét Marina. – Csak választási lehetőséget adok. Azt mondtad, te tartod el az egész családot, én meg csak a pénzedet költöm. Akkor nélkülem talán könnyebb lesz neked, nem igaz?
Oleg úgy érezte, mintha kicsúszna alóla a talaj. Az összes eddigi év alatt Marina volt a háta mögötti biztos pont, a támasza. Igen, néha mondott csípős megjegyzéseket, de Marina mindig megbocsátott, mindig megértette őt…
– Figyelj – lépett hozzá közelebb –, beszéljünk nyugodtan. Hiszen tudod, hogy szeretlek…
– Tényleg? – először nézett rá ezekben a napokban egyenesen a szemébe. – És hogy néz ki a te szereteted, Oleg? Miben nyilvánul meg? Abban, hogy megengeded nekem, hogy költsem a pénzedet?
– Hagyd már! Túlzásba estem akkor, a születésnapon…
– Nem – rázta meg a fejét Marina. – Egyszerűen csak kimondtad azt, amit mindig is gondoltál. Tudod, tegnap találkoztam egy régi barátnőmmel a kiadótól. Képzeld, bővítik a csapatot, szerkesztőket keresnek. És tudod, mi a legérdekesebb? Emlékeznek rám. Tizenöt év telt el, és még mindig emlékeznek.
Oleg belül megborzongott. Eszébe jutott, mennyire lelkesedett Marina a munkájáért, hogyan csillogott a szeme, amikor új projektekről mesélt. Aztán ő rábeszélte, hogy hagyja ott…
– Vissza akarsz menni dolgozni?
– Már vissza is mentem. Holnap van az állásinterjúm.
– De mi lesz a gyerekekkel? A házzal?
– Mi lenne? A gyerekek már nagyok. Dima nyolcadikos, Alisa hatodikos. Megoldjuk. Persze, hacsak nem gondolod, hogy egy sikeres üzletember felesége nem dolgozhat?
A hangjában finom irónia csengett. Oleg hirtelen megértette – Marina nem viccel. Mindvégig egy erős, okos nővel élt együtt, de ő csak egy kényelmes háttérként tekintett rá a saját életéhez.
– Marina – tett felé még egy lépést –, javítsunk ki mindent…
– Rendben – bólintott. – De ezúttal másképp. Vagy egyenrangú partnerek leszünk, vagy… – a bőrönd felé bökött a fejével – tudod, merre van a kijárat.
A következő hét fenekestül felforgatta az életüket.
Oleg nem vitte el a bőröndöt, de a régi életüknek vége lett. Marina valóban elment az interjúra – és kiválóan teljesített, ahogy jövőbeli főnöke el is mondta. „Természetes tehetséged van hozzá, és a tapasztalat sem veszett el.” – Ezt a mondatot Marina vacsoránál a gyerekeknek is elismételte.
Oleg vegyes érzésekkel figyelte a változásokat: büszkeség küzdött benne a férfiúi önérzettel. Marina mintha kivirágzott volna – új csillogás jelent meg a szemében, más lett a mozgása, tele energiával. Gyakrabban mosolygott – de nem rá.
– Apa, miért nem dolgozott anya korábban? – kérdezte egyszer Alisa reggeli közben.
Oleg félrenyelt a kávéval. – Hát… így alakult.
– Szerintem te nem akartad – nézett rá a kislány meglepően éleslátó pillantással.
Aznap este sokáig üldögélt dolgozószobájában, és az első közös éveikre gondolt. Hogy Marina hogyan támogatta őt, amikor a vállalkozás még épp csak elindult. Hogy nem aludt éjjelente a gyerekek miatt, hogy ő kipihenhesse magát a fontos találkozók előtt. Hogy hogyan spórolt saját magán, amikor anyagi gondjaik voltak…
És ő? Mit tett ő azon kívül, hogy pénzt keresett? Mikor mondott utoljára valami kedveset Marinának? Mikor érdeklődött utoljára a gondolatai, az álmai iránt?
Közben Marina teljesen átalakult. Új munka, új ruhatár, új frizura. Mintha levetette volna a háziasszony kokonját, és magabiztos üzletasszonnyá változott. A munkahelyén hamar megbecsülték – már egy hónap után rábíztak egy fontos projektet.
– Képzeljétek – mesélte lelkesen a gyerekeknek –, fiatal szerzők könyvsorozatát fogjuk kiadni. Én fogom koordinálni az egész folyamatot!
Oleg hallgatta ezt a lelkes beszámolót, és lelkiismeret-furdalás szorította a mellkasát. Hány éven át nyomta el magában ezt a szenvedélyt? Hány lehetőséget hagyott ki az otthon töltött évek alatt?
Egy este, amikor a gyerekek már aludtak, Oleg rászánta magát egy komoly beszélgetésre.
– Marina, bocsánatot kell kérnem…
Marina felnézett a laptopjából:
– Pontosan miért?
– Mindenért. Hogy nem becsültelek eléggé. Hogy rábeszéltelek, hogy add fel az álmaidat. Hogy úgy viselkedtem, mint… mint…
– Mint egy önimádó egoista? – segítette ki Marina, de a hangjában hosszú idő óta először felcsillant egy halvány mosoly.
– Igen. Pontosan úgy. Tévedtem. És nem csak a születésnapon – az elmúlt évek alatt is, amikor természetesnek vettem mindazt, amit tőled kaptam.
Marina letette a laptopot.
– És mit javasolsz?
– Kezdjük elölről. De most igazán együtt. Egyenrangúként.
Marina figyelmesen nézett a férjére. Tizenöt év közös élet után megtanulta olvasni őt, mint egy nyitott könyvet. Most valami új volt Oleg szemében – őszinte megbánás… és félelem. Félelem attól, hogy elveszítheti őt.
– Tudod – mondta egy kis szünet után –, tényleg elmehettem volna. Összepakolni, és új életet kezdeni.
– Miért nem tetted? – kérdezte halkan Oleg.
– Mert még mindig szeretlek. És mert hiszek abban, hogy az emberek képesek változni. De – itt nyomatékosan ejtette ki a szót – csak ha valóban akarják.
Oleg leült mellé a kanapéra. Régóta nem voltak ilyen közel egymáshoz.
– Változni akarok. Komolyan. Ezek a napok, amikor nélkülöznöm kellett a figyelmedet, a törődésedet… Ráébredtem, mennyire üres lehet az élet.
Marina elmosolyodott:
– Én pedig arra jöttem rá, mennyire teljes lehet. Munka, család, önmegvalósítás – mindezt lehet egyszerre csinálni. És tudod mit? Akkor váltam igazán jó anyává, amikor éreztem, hogy önmagam lehetek.
– Észrevettem. Mintha belülről ragyognál.
– És ez még csak a kezdet. Annyi tervem, ötletem van…
– Elmondod őket? – kérdezte Oleg, és valóban, hosszú évek óta először tényleg érdekelte, mire vágyik a felesége.
Egészen késő éjszakáig beszélgettek. A munkáról, a gyerekekről, a jövőről. Hosszú idő után először beszélgettek igazán – nem egy leereszkedő férj és egy engedelmes feleség, hanem két partner, akik tisztelik egymást.
– Tudod, mi a legérdekesebb? – mondta Marina, amikor végre lefekvéshez készültek. – Most érzem igazán, hogy szerencsés vagyok veled. Nem azért, mert te tartod el a családot, hanem mert képes voltál beismerni a hibáidat és változni.
Oleg átölelte őt:
– Az igazi szerencsés én vagyok. És többé soha nem fogom hagyni, hogy ezt elfelejtsd.
