Anna épp egy állásinterjúra sietett. Ez nem csak egy munka volt – ez volt az álmai állása, egy lehetőség arra, hogy megváltoztassa az életét, és kiszabaduljon a végtelen mellékállások körforgásából.
Már majdnem elérte a kereszteződést, amikor kiáltást és autók zaját hallotta meg. Az utca túloldalán egy idős férfi hirtelen megingott, a mellkasához kapott, majd lassan az aszfaltra rogyott. Az autók dudáltak, valaki kiabált az ablakokból, a járókelők sietve elhaladtak mellette, elfordították a tekintetüket – mintha abban bíztak volna, hogy ha nem veszik észre a bajt, az majd magától eltűnik.
Anna megtorpant. Az agya azt kiabálta: „El fogsz késni! Fuss!” De ő mégis átszaladt az úton, és leguggolt a férfi mellé.
– Rosszul van? – kérdezte remegő hangon, miközben a vállára tette a kezét.
Az öregember nehezen lélegzett, a szemei félig csukva voltak. Erőtlenül a zsebére mutatott:
– Tabletták… a pénztárcában…
Anna visszatartotta a lélegzetét, és remegő ujjakkal kezdett kutatni a férfi régi bőrtáskájában. Végül kitapintott egy apró fiolát. Gyorsan elővett egy tablettát, óvatosan a férfi szájába tette, és segített neki lenyelni.
– Lélegezzen… nyugodtan… Minden rendben lesz – suttogta, miközben próbálta visszatartani könnyeit és a félelmét.
Eltelt néhány perc. A férfi légzése fokozatosan egyenletesebbé vált, az arca visszanyerte a színét. Kinyitotta a szemét, és hálásan Annára nézett.
– Megmentette az életemet… – suttogta. – Hogyan hálálhatnám meg?
Anna elmosolyodott, majd hirtelen felpattant, mintha csak most eszmélt volna rá:
– Istenem… elkéstem…
Valamit motyogott bocsánatkérésképp, majd a metró felé rohant, miközben a szíve a kétségbeeséstől majd’ megszakadt. Ennyi volt. Az esély elszállt. Második lehetőség nem lesz.
De mégis elment az irodába. Csak azért, hogy tudja: mindent megtett, amit lehetett. Amikor Anna végre megérkezett az irodába, kis híján elájult attól, amit ott látott…
Amikor eljutott a recepcióig, a titkárnő kedvesen rámosolygott és azt mondta:
– Elnézést, de a vezetőség egy kicsit késik. Foglaljon helyet nyugodtan.
Anna alig bírta visszatartani a megkönnyebbült sóhajt. Leült egy székre, szorosan magához ölelte az aktatáskáját, és érezte, ahogy a feszültség lassan enyhül benne.
Fél óra múlva kinyílt az ajtó. A szobába belépett… az a bizonyos idős férfi. Frissen borotválva, elegáns öltönyben, magabiztosan támaszkodva a sétapálcájára. Anna ledermedt.
– Jó reggelt – szólalt meg, mindenkihez fordulva. – Én vagyok ennek a cégnek a tulajdonosa. Elnézést kérek a késésért. Volt egy… rendkívül fontos esemény.
Ezután Annához fordult, elmosolyodott és bólintott:
– És íme az, aki nem félt megállni, amikor mindenki más elfordult. Az, aki igazán érti, mit jelent a felelősség, a bátorság és az emberség. Anna, szeretnénk, ha a lehető leghamarabb nálunk kezdene dolgozni. Ön már bebizonyította, hogy méltó erre.
Anna nem hitt a fülének. A szeme megtelt könnyel. Ő megmentett egy embert… és ezzel váratlanul önmagát is megmentette.
