Amikor kiléptem a lépcsőházba, hogy kidobjam a szemetet, ő még mindig ott ült, közvetlenül az ajtó előtt. Az én Archim. Vörös, tekintélyes, hófehér „mellénykével” a mellkasán, és azzal a jól ismert, lusta, már-már gúnyos pillantással. Mintha nem ő lett volna az, aki pár órával korábban berontott a konyhába, leverve a fazék fedelét. Bólintottam — még a fülét sem mozdította.
Visszafelé jövet a lábtörlő már üres volt.
Akkor még nem estem pánikba. Talán csak lement egy emeletet, lefeküdt valaki más ajtaja elé, ahogy régen is előfordult. Szólongattam. Körbejártam az emeleteket. Benéztem a lépcsőfordulókba. Kimentem az udvarra. Semmi.
Archi sosem ment messzire. Megvolt a maga pontos útvonala: lépcsőház, pad a bejáratnál, macskamentás bokor — aztán haza. Nem érdekelte sem az autók zaja, sem a galambok, sem más macskák. Ő csak megfigyelt. És most egyszer csak eltűnt.
Estére bejártam az egész udvart. Szólongattam, fütyültem, zörgettem a tápos zacskót, ostobának éreztem magam. De senki nem válaszolt. Csak az idős szomszédok néztek rám részvéttel:
— Még mindig nem került elő?
— Már egy napja nincs meg.
— Előfordul… A macskák… olyan maguknak valók…
Nem. Ő nem „csak egy macska” volt. Ő otthoni volt. Az enyém. Hét év alatt egyszer sem tűnt el.
A harmadik napon elkezdtem plakátokat kiragasztani. Mindeniken egy fotó: Archi az ablakpárkányon, Archi összegömbölyödve, Archi a kamerába néz azzal az ismerős, elégedetlen tekintettel. Hívtak. Érdeklődtek. Egy férfi azt állította, látott egy hasonlót egy másik kerület piacán. Elmentem. Egy órámba telt. Kutya volt. Vörös. De nem Archi.
Egy hét múlva mesélték, hogy a lépcsőházban mostanában kamaszok jelentek meg. Egyikük még meg is kérdezte a lakókat, kié az a cica az ötödik emeleten. Azt mondta: „szelíd, nyugodt, biztosan drága…”
— Azt hiszed, elvitték?
— Úgy tűnik — válaszoltam. És először nem tudtam visszatartani a könnyeimet.
Eltelt egy hónap. Aztán még egy. Próbáltam lekötni magam, dolgozni jártam, hallgattam, ahogy az ajtók csapódnak, cipősarkak kopognak. Minden alkalommal összeszorult a szívem — hátha ő az. De nem.
A tálkáját idővel eltettem. De az alvóhelyét meghagytam. Kimosni, megszárítani, visszatenni. Hadd legyen. Hátha…
Egy nap a barátnőm hozott egy kiscicát. Szürke volt, élénk, folyamatosan nyávogott.
— Nem maradhatsz így egyedül, mintha gyászolnál — mondta.
Nálam maradt a kiscica. Pelyheskének neveztem el. Csintalan volt, bújós, vicces. De nem Archi. Valahányszor megsimogattam, belül valami üresen kongott. Nem azért, mert a kiscica nem lett volna jó. Hanem mert a szívem még mindig a régi cicára emlékezett.
Eltelt majdnem egy év. Tél lett. Térdig érő hókupacok, jég mindenhol. Munka után jöttem haza, cipeltem a nehéz szatyrot, mérgelődtem a csúszós lépcsőkön, és épp azon gondolkodtam, hogy megint elfelejtettem teát venni.
És akkor — halk kaparászás. Alig hallható, szinte szellemszerű.
Megdermedtem. Az ajtóhoz léptem. Kinyitottam.
Ő volt az.
A lábtörlőn ült Archi. Lesoványodva, mocskosan, a fülei megfagyva, a mancsai remegtek. De a szemében… ott volt az a tekintet. Mintha azt kérdezné: „És te hol voltál ilyen sokáig?”
Nem tudtam rögtön elhinni. Leguggoltam. Kinyújtottam a kezem.
— Archi?..
Nem nyávogott. Csak lassan felállt, odajött, és a tenyeremhez nyomta a homlokát.
Sírtam. Ott, a lépcsőházban, szatyorral és kenyérrel, a kabátomban. A könnyek csak folytak. Ő pedig hozzám simult, újra meg újra, mintha maga sem hinné, hogy tényleg hazajött.
Beengedtem. Meleg víz. Fürdő. Kaja. Úgy evett, mintha még sosem evett volna. Aztán felugrott a fotelbe és elaludt. Rögtön. Gömbbé tekeredve.
Később elmentünk az állatorvoshoz. A farka megfagyott — a végét amputálni kellett. Néhány foga letörött. A szervezete kimerült. Sebek, zúzódások. De él. Él!
— Egészen biztos, hogy valaki fogságban tartotta — mondta az állatorvos. — Nagyon szelíd, de túlzottan le van harcolva. Valószínűleg ellopták. Aztán vagy kidobták, vagy megszökött. De hazatalált.
— Magától jött vissza…
— Ritka, de előfordul. Hihetetlen szaglásuk van, emlékeznek. El sem tudjuk képzelni, mennyire okosak.
Azóta csak az ágyamban alszik. A régi fekhelyhez hozzá sem nyúl. Nem akar kimenni. Eleinte Pelyhest üldözte, de aztán beletörődött. Most egy tálból esznek, egymást nyalogatják — mint a testvérek.
Néha arra gondolok: mi lett volna, ha akkor nem nyitok ajtót? Ha később érek haza?
De ő kivárt. Egyedül. Majdnem egy év után. Gyengén, soványan — de élve.
Most, amikor csak egy percre is kilépek a lépcsőházba, mindig megnézem — biztosan be van zárva az ajtó?
Mindig.
Ha neked is volt hasonló történeted, írd meg kommentben. A te történeted is számít.
