Még ötéves sem volt Pasa, amikor összedőlt a világa. Anya többé nem volt. A szoba sarkában állt, ledermedve a meg nem értéstől – mi történik? Miért van tele a ház idegenekkel? Kik ezek az emberek? Miért olyan csendesek, furcsák, miért suttognak, és miért kerülik a tekintetét?
A fiú nem értette, miért nem mosolyog senki. Miért mondják neki: „Tarts ki, kicsim”, és miért ölelik meg úgy, mintha valami fontosat veszített volna el. Ő csak annyit érzett, hogy nem látja az anyját.
Az apja egész nap valahol messze volt. Egyszer sem jött oda hozzá, nem ölelte meg, egy szót sem szólt. Csak ült egy sarokban, kiüresedve és idegenként. Pasa odament a koporsóhoz, hosszan nézte anyját. Ő már egyáltalán nem olyan volt, mint máskor — nem volt benne melegség, mosoly, esti altatódal. Sápadt volt, hideg és mozdulatlan. Ez félelmetes volt. A fiú többé nem mert közelebb menni.
Anya nélkül minden más lett. Szürke. Üres. Két év múlva az apa újra megnősült. Az új nő – Galina – nem lett a világának része. Inkább idegenkedett tőle. Morgott mindenért, belekötött apróságokba, mintha állandóan okot keresett volna a haragra. Az apa hallgatott. Nem védte meg. Nem avatkozott közbe.
Pasa nap mint nap érezte a fájdalmat, amit magába temetett. A veszteség fájdalmát. A hiányt. És napról napra jobban vágyott vissza abba az életbe, ahol az anyja még élt.
Ma különleges nap volt – anya születésnapja. Reggel egyetlen gondolattal ébredt: el kell mennie hozzá. A sírhoz. Virágot vinni. Fehér kálákat – azokat szerette a legjobban. Emlékezett, hogyan tartotta a kezében a régi fényképeken, hogyan ragyogott mellette a mosolya.
De honnan szerezzen pénzt? Úgy döntött, megkérdezi az apját.
— Apa, adnál egy kis pénzt? Nagyon fontos lenne…
Még el sem tudta magyarázni, mikor Galina berontott a konyhából:
— Ez meg micsoda?! Már pénzt követelsz az apádtól?! Egyáltalán tudod, mennyi munkába kerül, hogy megkeressük a fizetést?
Az apa felemelte a tekintetét, próbálta őt megállítani:
— Galja, várj egy pillanatot. Hiszen még el sem mondta, miért kér pénzt. Mondd csak, kisfiam, mire van szükséged?
— Virágot szeretnék venni anyának. Fehér kálákat. Ma van a születésnapja…
Galina felhorkant, karját keresztbe tette a mellkasán:
— Hát ez csodás! Virág! Pénz virágra! Mi jön még, talán vacsorázni is el akarod vinni egy étterembe? Szakíts valamit a virágágyásból, az is csokor!
— Ott nincs, — válaszolta halkan, de határozottan Pasa. — Csak boltban lehet kapni.
Az apa elgondolkodva nézett a fiára, aztán feleségére:
— Galja, menj, készíts valamit ebédre. Éhes vagyok.
A nő elégedetlenül szipogott egyet, majd eltűnt a konyhában. Az apa visszatért az újságjához. Pasa pedig megértette: nem fog pénzt kapni. Több szó nem hangzott el.
Csendben visszament a szobájába, elővette a régi perselyét. Megszámolta az érméket. Kevés volt. De talán mégis elég?
Nem vesztegette az időt: kiszaladt a házból, és futni kezdett a virágbolt felé. Már messziről meglátta a kirakatban a fehér kálákat. Olyan fényesek voltak, szinte mesebeliek. Megállt, és visszafojtott lélegzettel nézte őket.
Aztán határozottan belépett az üzletbe.
— Mit akarsz? – kérdezte barátságtalanul az eladó nő, végigmérve a fiút. – Valószínűleg rossz helyre jöttél. Itt nincs játék, se édesség. Csak virág.
— Nem tévedtem el… Tényleg vásárolni szeretnék. Kálát… Mennyibe kerül egy csokor?
Az eladónő megmondta az árat. Pasa elővette az összes pénzét a zsebéből. De az összeg legfeljebb a felére volt elég.
— Kérem… – kérlelte. – Le tudom dolgozni! Minden nap eljövök segíteni: takarítok, port törlök, felmosok… Csak kérem, adja oda nekem ezt a csokrot hitelbe…
— Teljesen normális vagy? – fújt rá ingerülten a nő. – Azt hiszed, milliomos vagyok, hogy ingyen osztogassam a virágokat? Tűnj el innen! Még rendőrt is hívok, kéregetés tilos!
De Pasa nem akart feladni. Ezek a virágok ma kellettek neki. Ma, és semmi máskor. Újra kérlelni kezdte:
— Mindent visszafizetek! Ígérem! Megdolgozom érte! Csak kérem, értse meg…
— Na nézd már, micsoda kis színész! – kiabálta az eladó olyan hangosan, hogy a járókelők megfordultak. – Hol vannak a szüleid? Talán a gyámhatóságot kellene hívni? Miért kóborolsz itt egyedül? Utoljára mondom – tűnj el, mielőtt tényleg hívom a rendőröket!
Ekkor egy férfi lépett a virágbolt közelébe. Véletlenül lett tanúja a jelenetnek.
Pont akkor lépett be, amikor a nő épp rákiabált a síró gyerekre. A jelenet mélyen felháborította – ki nem állhatta az igazságtalanságot, különösen, ha az gyerekeket ért.
— Miért kiabál így? – kérdezte szigorúan az eladónőtől. – Úgy ordít vele, mintha lopott volna valamit. Pedig ő csak egy kisfiú.
— Maga meg kicsoda? – csattant fel a nő. – Ha nem tudja, mi folyik itt, ne szóljon bele! Majdnem ellopott egy csokrot!
— Hát persze, „majdnem ellopta”, – emelte fel a hangját a férfi. – Maga rontott rá, mint egy vadász a zsákmányra! Segítségre van szüksége, maga meg fenyegeti. Maga tényleg minden emberségét elvesztette?
Aztán Pasa felé fordult, aki a sarokban állt, magába roskadva, és könnyes arcát törölgette.
— Szia, pajtás. Én Jurij vagyok. Mondd el, miért vagy ilyen szomorú. Virágot akartál venni, de nem volt elég pénzed?
Pasa felszisszent, az ingujjába törölte az orrát, és halk, remegő hangon megszólalt:
— Kálát akartam venni… Anyának… Nagyon szerette… De három éve elment… Ma van a születésnapja… Ki akartam menni a temetőbe, vinni neki virágot…
Jurij érezte, hogy összeszorul a szíve. A fiú története mélyen megérintette. Leguggolt mellé.
– Tudod, az anyukád igazán büszke lehetne rád. Nem minden felnőtt visz virágot évfordulóra, te pedig, nyolcévesen, emlékszel, és jót akarsz tenni. Igazi ember lesz belőled.
Aztán az eladónő felé fordult:
– Mutassa, melyik kálát választotta. Két csokrot szeretnék venni – egyet neki, egyet magamnak.
Pasa a kirakatra mutatott, ahol a hófehér kálák ragyogtak, akár a porcelán. Jurij egy pillanatra megtorpant – ezek voltak azok a virágok, amelyeket ő is ki akart választani. Nem szólt semmit, csak magában megjegyezte: „Véletlen? Vagy jel?”
Nemsokára Pasa már a virágboltból lépett ki a vágyott csokorral a kezében. Úgy vigyázott rá, mintha kincs volna, és alig hitte el, hogy sikerült. A férfi felé fordult, és félénken megszólalt:
– Jurij bácsi… Hagyhatnék önnek egy telefonszámot? Vissza fogom adni a pénzt. Becsületszavam.
A férfi jóságosan felnevetett:
– Nem is kételkedtem benne, hogy ezt mondod. De nem szükséges. Ma különleges nap van egy számomra fontos nő életében. Régóta készülök rá, hogy végre elmondjam neki, mit érzek. Ezért jókedvem van. Örülök, hogy jót tehettem. Ráadásul úgy tűnik, hasonló az ízlésünk – a te anyukád és az én Irám is imádta ezeket a virágokat.
Egy pillanatra elhallgatott, és messzire kalandoztak a gondolatai. Tekintete a semmibe révedt, ahogy az emlékeit idézte.
Ő és Ira szomszédok voltak. Két szemközti lépcsőházban laktak. Egy buta véletlen hozta őket össze – egy nap huligánok vették körül a lányt, és Jurij a védelmére kelt. Kapott is egy monoklit, de egy percig sem bánta – akkor született meg köztük a vonzalom.
Évek múltán a barátságból szerelem lett. Elválaszthatatlanok voltak. Mindenki azt mondta: tökéletes pár.
Amikor Jurij betöltötte a tizennyolcat, bevonult katonának. Irának ez nagy csapás volt. A búcsú előtt először töltötték együtt az éjszakát.
A szolgálat jól ment, míg egy súlyos fejsérülés miatt kórházba nem került. Amikor magához tért, nem emlékezett semmire – még a nevét sem tudta.
Ira próbálta hívni, de a telefon néma maradt. Szenvedett, azt hitte, Jurij elhagyta. Idővel számot cserélt, és megpróbált túllépni a fájdalmon.
Néhány hónap múlva kezdett visszatérni az emlékezete. Ira újra felrémlett. Próbált telefonálni, de sikertelenül. Nem tudta, hogy a szülei eltitkolták az igazságot, azt hazudva a lánynak, hogy Jurij önként fordított hátat neki.
Amikor hazatért, meglepetést akart – vett egy csokor kálát, és elindult hozzá. De teljesen más látvány fogadta: Ira egy férfival sétált karonfogva, várandós volt, boldog.
Jurij szíve megszakadt. Nem értette – hogyan lehetséges ez? Nem várt magyarázatot, csak elszaladt.
Még azon az éjjelen más városba költözött, ahol senki sem ismerte a múltját. Új életet kezdett, de Irát soha nem tudta elfelejteni. Még meg is nősült, remélve, hogy gyógyulást hoz – de a házasság nem működött.
Nyolc év telt el. Egy nap Jurij ráébredt: nem élhet tovább ekkora ürességgel. Meg kell találnia Irát. Mindent el kell mondania neki. És most újra a szülővárosában van, kála a kezében. És éppen itt találkozott Pasával – egy találkozás, ami talán mindent megváltoztat.
„Pasa… persze, Pasa!” – villant be Jurijnak, mintha álomból ébredt volna. Még mindig ott állt a virágbolt előtt, és a kisfiú türelmesen várakozott mellette.
– Fiam, hazavigyelek valahová? – kérdezte szelíden Jurij.
– Köszönöm, nem kell, – felelte udvariasan a fiú. – Tudom, hogyan kell busszal menni. Már jártam anyánál… nem először.
E szavakkal szorosan magához ölelte a csokrot, és futni kezdett a megálló felé. Jurij sokáig nézett utána. Volt valami a fiúban, ami régi emlékeket ébresztett, ismerős érzéseket – szinte rokonit. Nem véletlenül keresztezték egymás útját. Pasában volt valami fájdalmasan ismerős.
Amikor a fiú elment, Jurij elindult abba az udvarba, ahol valaha Ira lakott. A szíve úgy dobogott, mint egy dob, miközben közeledett a lépcsőházhoz, és óvatosan megkérdezett egy idős nőt, aki ott lakott, tudja-e, hol van most Ira.
– Jaj, kedvesem – sóhajtott fel a szomszédasszony, szomorúan nézve rá. – Már nincs közöttünk… Három éve meghalt.
– Hogy mi?! – Jurij hátrahőkölt, mintha arcul csapták volna.
– Miután hozzáment Vladhoz, ide többé nem tért vissza. Hozzá költözött. Jó lélek volt a férfi, elvette őt úgy is, hogy már terhes volt. Nem minden férfi tenne ilyet. Szerették egymást, vigyáztak egymásra. Aztán megszületett a fiuk. És aztán… ennyi. Többet nem tudok róla, fiacskám.
Jurij lassan kilépett a lépcsőházból, mint egy elveszett lélek — későn jött, egyedül, örökre elkésett.
„Miért vártam ilyen sokáig? Miért nem tértem vissza legalább egy évvel korábban?”
És ekkor felrémlettek a szomszédasszony szavai: „…terhes volt…”
„Várjunk csak. Ha terhes volt, amikor hozzáment Vladhoz… akkor a gyerek talán az enyém?!”
Elszédült. Valahol itt, ebben a városban talán él az ő fia. Jurij szívében láng lobbant — meg kell találnia. De előbb meg kellett találnia Irát.
A temetőben hamar megtalálta a sírját. A szíve összeszorult a fájdalomtól – szerelem, veszteség, megbánás zúdult rá egyszerre. De még jobban megrázta, amit a sírkőre helyezve látott: friss fehér kálák csokra. Azok a virágok. Ira kedvencei.
– Pasa… – suttogta Jurij. – Te voltál az. A mi fiunk. A mi gyermekünk…
Ránézett Ira fényképére, amely a sírkőről nézett vissza rá, és halkan megszólalt:
– Bocsáss meg… mindenért.
A könnyek kibuggyantak a szeméből, de nem próbálta visszatartani őket. Aztán hirtelen megfordult, és rohanni kezdett – vissza kellett mennie ahhoz a házhoz, amelyre Pasa mutatott a virágbolt előtt. Ott volt az esélye.
Berohant az udvarba. A fiú a hintán ült, gondterhelten hintázva. Mint kiderült, amint Pasa hazaért, mostohaanyja veszekedést csapott a hosszú távollét miatt. A fiú nem bírta tovább, és kiszaladt az utcára.
Jurij odalépett, leült mellé, és szorosan átölelte a fiát.
Ekkor kilépett egy férfi a lépcsőházból. Amint meglátta az ismeretlent a gyermek mellett, megdermedt. Aztán felismerte.
– Jurij… – mondta szinte meglepetés nélkül. – Már régen feladtam, hogy valaha is eljössz. Azt hiszem, rájöttél, hogy Pasa a fiad.
– Igen – bólintott Jurij. – Rájöttem. Miatta jöttem.
Vlad mélyet sóhajtott:
– Ha ő maga is akarja, nem fogok akadályt gördíteni elétek. Igazából sosem lettem Ira férje. És Pasa apja sem igazán. Ő mindig csak téged szeretett. Tudtam. Azt hittem, idővel elmúlik. De a halála előtt bevallotta, hogy meg akart keresni. Elmondani mindent: a fiáról, az érzéseiről, rólad. Csak nem volt ideje.
Jurij hallgatott. A torka elszorult, a gondolatai zakatoltak.
– Köszönöm… hogy befogadtad, hogy nem hagytad el. – Mély levegőt vett. – Holnap elhozom a holmiját és az iratait. De most… menjünk. Sokat kell megtudnom. Nyolc év a fiam életéből elveszett. Nem akarok több percet elveszíteni.
Megfogta Pasa kezét. A kocsi felé indultak.
– Bocsáss meg, fiam… Azt sem tudtam, hogy van egy ilyen csodálatos kisfiam…
Pasa ránézett, és nyugodtan így szólt:
– Mindig tudtam, hogy Vlad nem az igazi apám. Amikor anya mesélt rólam, másként beszélt. Egy másik emberről. Tudtam, hogy egyszer találkozunk. És tessék… most találkoztunk.
Jurij a karjába vette a fiát, és sírni kezdett – megkönnyebbülésből, fájdalomból, hatalmas, elviselhetetlen szeretetből.
– Bocsáss meg… hogy ilyen sokáig kellett várnod. Soha többé nem hagylak el.
