Boris a hidegtől ébredt fel. Összegömbölyödve feküdt a lakása ajtaja előtt, a szája kiszáradt, és sürgősen kellett volna WC-re mennie. Miközben feltápászkodott, homályosan felidézte az éjszaka történéseit.
— Szveta, nyisd ki! — csapott dühösen lábbal az ajtóra, noha tudta: nem fog kinyitni. A csengőt is kikapcsolta. Micsoda szemét… csak mert kivételesen találkoztam a barátokkal… barátokkal… A nehézkes gondolat végre formát öltött egy megmentő tervvé, és Boris szinte futva indult régi cimborájához, iskolatársához, aki mindig kisegítette, amikor Szvetka „nevelési intézkedéseket” tartott – magyarán nem engedte be otthonra. Utoljára ez úgy másfél éve történt.
Kora reggel volt. Talán még aludt Toljan, mert sokáig nem nyitott ajtót, Borisnak meg már táncolnia kellett a lábán. Mariska néni – valószínűleg – megint a nyaralóban volt.
Végül kinyílt az ajtó, és Bori, csak egy kurta köszönést morogva, egyenesen a WC felé vette az irányt. Mikor kijött, és megszokásból a konyhába ment, ledöbbent a látványtól. A lakás tele volt szeméttel – pizzás dobozok, koszos padló.
— Te Tolikám, mi a fene történt itt? Anyád ha ezt meglátná, kikészítene!
— Anyu egy éve meghalt — mondta Tólya.
— Hogy meghalt?… Miért nem mondtad? Bocsáss meg, Tolyán, nem tudtam… Őszinte részvétem. Mariska nénit tényleg sajnálom. Mi történt?
— Agyvérzés. Csak harmadszorra vették fel a kórházba… ott pedig, magához sem térve, meghalt… Kérsz teát?
— Inkább valami hideget innék — Boris emlékezett, hogy régen Toljan hűtője mindig tele volt finomságokkal és befőttekkel. Legjobban a som kompótot szerette. De azok az idők elmúltak.
— Vizet tudok adni. A csapból — mondta a házigazda, miközben magára húzta a régi frottír köntösét.
— Jó, add azt a teát! — egyezett bele Boris. — Meghúzhatom magam nálad egy kicsit? Beugorhatok a fürdőbe?
— Persze. Csak tegnap óta épp nincs meleg víz.
A jeges zuhany kijózanította Borist. Fellángolt benne a tettvágy. És bár reggel még hangosan sajnálkozott azon, hogy megnősült, most, látva barátja körülményeit, valami eretnekséget mondott:
— Nősülnöd kéne, Tolyan!
— Á, nekem így is jó.
— Még mindig Kozlova Lenka után epekedsz?
Tólya úgy tett, mintha meg se hallotta volna. Lénácska volt élete szerelme. Ő ezt pontosan tudta, és gátlástalanul kihasználta. Tólya volt neki egyszer sofőr, másszor befektető az őrült ötleteihez, vagy egyszerűen csak a váll, amin kisírhatta magát, majd bele is fújhatott. Kozlova Lenkát mindenki gyűlölte, aki szerette Tolját. De ő maga istennőként tekintett rá.
— Láttam őt. Hát komolyan, olyan lett, mint egy tehén. Három tokával! — Boris undorodó grimaszt vágott.
Tólya elmosolyodott:
— Két hete volt nálam. Kétlem, hogy azóta három tokát növesztett volna!
— Á… nálad volt. Na, végre megvolt a dolog?
— Fejezd be, Borján. Különben összeveszünk.
— Ugyan már, mit mondtam? Még Mariska néni sem szerette. Anyai szív nem téved! Egyedül élsz, mint valami remete! Fájó nézni, hogy így elvesztegeted magad…
— Ugyan, miért mondod ezt?
— Figyelj, Tólya, felhívok most pár ismerős csajt. Idejönnek, rendbe szedik a lakást. Aztán iszogatunk, beszélgetünk. Jó fejek, nálunk vannak gyakorlaton. Na, hadd írjam ki őket!
— Nem. Köszi, Borján. Nem kell senki. Na jó, mennem kell dolgozni. Te maradj csak, itt a kulcs. Ha elmész, tedd a lábtörlő alá.
— Miféle munka? Ma szabadnapod van! — csodálkozott Boris. — Ááá!
Ekkor eszébe jutott, hogy Tólya sofőrként dolgozik.
Alighogy becsukódott mögötte az ajtó, Boris máris a telefonhoz kapott. A csajokat végül nem hívta, ennél jobb ötlete támadt.
Este nyolc körül lehetett, amikor Tólya hazaért. Már a lépcsőházban megcsapta a házi koszt illata, amely a saját konyhájából áradt.
A lakás makulátlan rendben volt. A tűzhelynél két nő sürgölődött, az egyikükben A. felismerte Szvetát, Boris feleségét. Évek óta nem látta, hisz a barátja csak akkor jött hozzá, amikor az asszony nem engedte be.
— Jaj, Tolyka! — kiáltott Szveta, amint meglátta. — Már majdnem kész minden! Ismerd meg Zsenyát!
Zsenya harminc körülinek tűnt. Egyszerű volt. És épp ebben különbözött teljesen Lénától, Kozlova Lenkától.
— Örülök a találkozásnak — mondta halkan, és lesütötte a szemét.
Elsőre egyáltalán nem tetszett neki ez a szerencsétlen, pocakos férfi, és bánta, hogy hagyta magát rábeszélni erre a látogatásra.
Kínos csend ereszkedett a konyhára.
— Hát… talán ideje mennem! — kapott észbe Zsenya, és igyekezett a bejárat felé, de Boris elállta az ajtót.
— Hová mész? Tólya, ne állj már ott, mint egy oszlop, hát nem látod, hogy zavarban van a lány? Három órája főznek Szvetával!
Tólya vörösebb lett, mint egy főtt rák. Teljesen hülyének érezte magát. Tudta, hogy a barátai jót akartak, de ő most legszívesebben megszüntette volna ezt a cirkuszt.
— Kikísérem Önt! — mondta hirtelen Zsenyának. Eltolta Borist, és a folyosóra ment, hogy segítsen felvenni a kabátját.
Kimentek az utcára, és A. zavartan szólalt meg:
— Bocsásson meg Boris miatt, valahogy a fejébe vette, hogy…
— Igen, értem, Szveta is csak jót akart.
— Hazavigyem?
— Nem, inkább sétálok. Nincs messze.
— Akkor elkísérem.
Amíg sétáltak, Anatolij megtudta, hogy Zsenya orchideákat nevel hobbijából.
— Akárcsak Nero Wolfe… abból a krimiből… hogy is hívják…
— Rex Stout! — nevetett Zsenya. — Pontosan!
Anatolij elmosolyodott. A lány már egyáltalán nem tűnt olyan egyszerűnek.
Beszélgetés közben észre sem vette, hogy már megérkeztek. Egy tizenhat emeletes panelház bejáratánál álltak meg.
— Hazaértem. Köszönöm, hogy hazakísért, Tólya.
— Én is köszönöm! Rend lett a vén agglegény házában.
— Ugyan már! Miféle vén?! — mosolygott Zsenya. — Viszontlátásra!
A férfi még sokáig kóborolt az esti utcákon, nem kívánt hazaérni a veszekedéshez, amit Boris nyilvánvalóan le fog rendezni.
Mikor visszatért a lakásba, látta, hogy Boris és Szveta elmentek. Az asztalon kihűlt vacsora állt. Nem kívánta. Pedig annyira vágyott már a házi koszt ízére! De most csak arra gondolt, milyen szomorú egyedül elfogyasztani egy ilyen lakomát.
Sokáig nem tudott elaludni, Jenya nevetésére gondolt, az aranyos gödröcskékre az arcán. Mezítláb caplatott ki a konyhába. Amikor elhaladt az előszoba tükre mellett, belenézett. Egy mogorva, ápolatlan alak nézett vissza rá. De másrészt… Jenya sem volt egy szépség… bár… mégis volt benne valami.
Nem kereste vele a találkozást, de készült rá. Akármennyire is fáradt volt előző nap, a reggelt mindig fekvőtámaszokkal kezdte. Otthonra is felszerelt egy húzódzkodót. Gyakorolt.
Egyszer csörgött a telefon, Boris volt az.
– Figyelj, pénteken Svetkának lesz a szülinapja. Gyere hétre!
Ez a hívás gyorsabbá tette a szívverését. Ott lesz Jenya! És ő is látni fogja Anatolijt – egy jobb változatát, mint amilyen először volt.
A megbeszélt időre érkezett: frissen borotválkozva, fitt testtartással. Egy csodás csokrot nyújtott át Svetlanának, majd keresni kezdte szemével Jenyát. De a vendégek között nem volt ott. A második ital után Boris kiment cigizni, és Tolját is magával húzta.
– Hát ez igen! Jól nézel ki! Elkezdted a konditermet?
– Á, csak otthon edzek – válaszolta Tólya hízelgően.
– Na és? Hogy tetszik Marinka? Ugye, hogy jó csaj?
– Milyen Marinka? – értetlenkedett Anatolij.
– Mi van, megvakultál? Az a bombázó barna, ott ül melletted jobbra.
– Az, akinek a karmai olyanok, mint Freddy Kruegernek?
– Te vagy a Krueger! – sértődött meg Boris. – Svetka direkt neked hívta el! Mindjárt tánc lesz, hívd fel!
– Nem akarok táncolni! Egyébként… hol van Jenya?
Boris megvonta a vállát:
– Milyen Jenya? Á, a Jenyka! Honnan tudjam… Lehet, Svetka nem hívta, vagy talán nem ért rá. Figyelj, ha nem kell Marinka, vedd szemügyre Tányát! Szőke, veled szemben ül. Hahh… ha nem lenne Svetkám…
Anatolij hangulata elromlott. A házigazdák minden győzködése ellenére távozni készült, valami sürgős dologra hivatkozva. Amikor kinyílt a lift ajtaja, szemben találta magát Jenyával.
– Már megy is el? – kérdezte olyan szomorú hangon, hogy Anatolij bátorságot gyűjtve így felelt:
– Most már sehová!
Pezsgőt ittak, aztán táncolni mentek. A lassú zenéket gyorsabbak váltották, de ők ketten csak táncoltak a saját lassú táncukat. Úgy tűnt, mintha a többi vendég nem is létezne számukra.
– Ez már kicsit udvariatlan! – sértődött meg Svetlana. – Elvégre az én szülinapom van!
– Minden rendben, Svetkám. Minden rendben! – ölelte át a férje. – Emlékszel, milyenek voltunk mi tizennyolc évesen? Ez náluk csak egy késleltetett indulás.
– Szökjünk meg innen? – súgta Anatolij Jenya fülébe.
– Szökjünk! – válaszolta Jenya, és az arcán megjelentek azok a bizonyos gödröcskék, amikre Anatolij azóta is emlékezett.
Lena Kozlova épp Olaszországba készült, egy új, potenciális vőlegény meghívására. A kérdés, ki locsolja majd a virágokat és eteti a halakat a lakásában, egyértelmű volt: természetesen hű lovagja, Tolik. Már csak a kulcsokat kellett átadni. Azt tervezte, hogy leparkol a jól ismert lépcsőház előtt, de ott egy esküvői limuzin állt keresztbe.
– A pokol vinné el! – káromkodott, és a szemetes mellett parkolt le, nem volt más lehetőség. Már a bejárathoz közeledett, amikor onnan kilépett a ragyogó vőlegény – Boris kíséretében. Velük voltak az ünneplőbe öltözött vendégek is, némelyiküket Lena még iskolából ismerte.
Anatolij nem vette észre, épp beszállni készült az autóba, amikor Lena megszólította. Boris, amint meglátta Kozlovát, elkomorult, az ökle megfeszült. A vendégek elhallgattak, mindenki a szépségre figyelt, aki parancsolóan biccentett Anatolij felé.
– Semmi gond! – intett a vőlegény. – Boris, ültess le mindenkit, mindjárt jövök!
Odament Lenához. Az valamit halkan mondott neki, az arcán dühös, elkényeztetett kislányos kifejezés volt, akitől elveszik a kedvenc játékát. Aztán fintorgott, sőt még egy könnycseppet is kicsalt a szeméből.
Anatolij megérintette a vállát, röviden válaszolt valamit, majd hátat fordítva elindult vissza a vendégekhez.
– Meg fogod bánni! – kiáltotta utána Lena.
– Na, indulás, barátaim! – mosolygott Anatolij, miközben beszállt a limuzinba. – Irány a menyasszonyért!
– Jeeee! – rántott egy képzeletbeli vészféket Boris. És amíg senki sem figyelt, a középső ujját mutatta a járdaszélen álló Kozlovának.
