Beköszöntöttek az egyhangú téli napok. A veréb továbbra is jóízűen falatozott az eledelből, és Mirta nem tiltakozott. Ő volt az egyetlen, aki emlékeztette rá, hogy nem teljesen van egyedül…
— Okszana! Már megint tele van a nadrágom ennek a macskának a szőrével! Ez kibírhatatlan! Csinálj már valamit! — morgott ingerülten Dmitrij, miközben munkába készült.
Mirta besurrant a rejtekhelyére — tapasztalatból tudta: reggelente a gazda nem az, akihez érdemes odabújni. Könnyedén lehetett tőle egy pofont kapni.
Fél évvel ezelőtt hozták el abból a családból, ahol anyamacskájával együtt nevelkedett, és hozták ebbe a házba. Kicsiként és bolyhosként vágyott a melegségre és a gondoskodásra, amit csak a gazdasszonynál talált meg. A férje viszont már az elejétől kezdve ellenséges volt. Mirta gyorsan megértette: jobb távolságot tartani tőle.
Okszana türelmesen hallgatta a férje zsörtölődését, és csak bólogatott, megígérve, hogy mindent rendbe tesz. Amint becsukódott az ajtó Dmitrij mögött, Mirta előbújt a rejtekéből, és odament megmentőjéhez.
— Ne haragudj Dimára, ő valójában jó ember, csak nincs hozzászokva az állatokhoz — suttogta Okszana halkan, miközben simogatta a macskát. — De én szeretlek téged. Hidd el, idővel majd megszokja…
De az idő múlt, és Dima egyre ingerültebb lett. Mirta mindig örült, ha a gazda üzleti útra ment — olyankor nyugalom honolt a házban. Okszana gondoskodott róla, finomságokat adott és szeretgette. Minden rendben is lett volna, de egy nap Dmitrij kijelentette: vagy eltűnik a szőr a házból, vagy eltűnik a macska.
Este megérkezett egy fiatal nő, gyengéd kezekkel. Először Mirta azt hitte, új barát jött hozzájuk. De hamarosan a mancsai ragadós szalagra kerültek, a fejére felkerült egy kellemetlen gallér, és elkezdődött a nyírás. A dús szőrzet eltűnt a gép alatt. Mirta nyávogott, ellenkezett, de hiába. Megsértődve húzódott vissza a házikójába, szemrehányó pillantást vetve gazdájára: ezt érdemli?
A nappalokat a rejtekhelyén töltötte, csak éjszakánként jött elő. Okszana megsimogatta és azt mondta:
— Mirtocska, édes kicsikém… Hétvégén megyünk a nyaralóba — ott biztosan tetszeni fog. Olyan sok ott a hely!
És nem hazudott. A nyaraló igazi felfedezés lett Mirtának.
Lelkesen fedezte fel a zöld füvet, rohangált a bogarak után. Különösen örült a csiripelő verébnek — vidám, ügyes, és határozott egyéniség volt. Mirta lesben állt, de a veréb mindig elillant előle. Mintha direkt ugratná őt cseles mozdulataival.
— Tudtam, hogy értékelni fogod ezt a helyet — mosolygott Okszana, miközben kedvencét nézte játék közben.
De a nyaralós idill csak addig tartott, míg Dmitrij meg nem érkezett. Amint megjelent, Mirtának tilos volt belépnie a házba — a filagóriában hagyták. Volt ott meleg pokróc, és a menedék védelmet nyújtott az időjárás ellen. A gazda hajthatatlan volt:
— Nyár van. Nem lesz semmi baja!
A macska nem csüggedt. A meleg éjszakák tele voltak hangokkal és illatokkal, amik vadászatra csábították. Trófeáit a nyaraló ajtajához vitte — és rögtön hallotta is Dmitrij bosszús morgását.
Egy nap egy ismeretlen kandúr kúszott be a kerítésen. Mirta hangos fújással elkergette. Okszana megijedt:
— Csak egy cica volt, Mirtocska…
De a betolakodó szombat reggel visszatért. Ismét el lett zavarva. Dmitrij, aki észrevette a dulakodást, papucsot hajított Mirtára, és rákiáltott:
— Tűnj el innen!
Mirta sértődötten visszahúzódott a filagóriába. Nem értette, miért kell ennek az embernek elrontania a nyugalmukat? Nélküle sokkal jobb volt nekik Okszanával…
A veréb csiripelt a közelben, mintha azt mondaná: „Ideje játszani!” Mirta kiugrott a rejtekéből és utána szaladt. Folytatták a kergetőzést, a bújócskát és a cseles mozdulatokat. De azon a napon a játékukat megszakította egy sziréna üvöltése.
Mirtát baljós előérzet kerítette hatalmába. Embereket látott egyenruhában, hordágyat, autót. A gazdasszonyt eszméletlenül vitték ki, keze élettelenül lógott. Mirta mozdulatlanná dermedt.
Amikor minden elcsendesedett, és a szirénázó autó elhajtott, Mirta odament a küszöbhöz, megérezve a megszokott, ismerős illatot. Ettől a naptól minden megváltozott.
A macska az etetőtálban maradt maradékot ette, és vadászni járt. Ahogy beköszöntött a hideg, minden egyre nehezebbé vált. Mirta a filagóriában aludt, beburkolózva a gazdasszonya illatát árasztó pokrócba.
Novemberben Dmitrij visszatért. Magával hozta a macskaházat, az alomtálcát és egy zacskó száraz eledék maradékát. Felesleges szavak nélkül csak ennyit vetett oda:
— Most már nézd meg magadnak, mit csinálsz. Nekem nincs időm rád. Okszana kórházban van, elég dolgom van így is.
Elment anélkül, hogy hátranézett volna. Mirta egyedül maradt. Csak a veréb csiripelt tovább, osztozva a magányán. A cica már nem játszott — csak hallgatott.
A havas napok egyre teltek. Mirta megtanulta „hallgatni” a havat — alatta egerek éltek. Vadászott, hogy túléljen. Néha sikertelenül. Fogyott, gyengült, de nem adta fel.
Egy derült napon kimerészkedett a tornácra, hogy egy kis napfényt élvezzen. Figyelt, meghallotta a neszezést, és a hang irányába indult. A tornácnál valami mozgott. Összeszedte az erejét… és ugrott.
— Itt vannak a telek papírjai és a kulcsok — nyújtotta át Dmitrij a dossziét az új tulajdonosnak, Bogdánnak. — Ott… lehet, hogy egy macska is maradt.
— Macska? — csodálkozott Bogdán. — Azt mondta, télen nem takarítják az utat oda…
— Utoljára novemberben voltam kint. Most már a maguk nyaralója — azt csinálnak, amit akarnak.
Bogdán megdermedt. A kulcsokat nézte, nehezen lélegezve. Hogy lehet ilyet tenni? Egy élőlényt a hóban hagyni…
Bogdán családja régóta álmodott egy nyaralóról. Az adásvétel gyorsan lezajlott, a telek olcsó volt — Dmitrijnek pénz kellett a felesége gyógykezeléséhez. De a macskáról szóló hír mindent megváltoztatott.
Bogdán bement a garázsba, elővette a régi síléceket, és elindult. A szíve összeszorult. Eszébe jutott nemrég elhunyt macskájuk, Szimba, akit még kamaszként fogadott örökbe. A felesége, Lika, nagyon megszenvedte a veszteséget. Nem akart újabb tragédiát. Csak érjen oda időben!
Egy órával később elérte az elhagyatott nyaralótelepet. Nyomok sehol. Csak egy veréb bukkant fel hirtelen, és vezette őt — telken át, telken keresztül, míg meg nem állt a 23-as számú kapunál.
— Köszönöm, barátom — suttogta Bogdán, miközben a hóban utat tört a ház felé.
Megállt az ajtó előtt, és szólt:
— Hé… Itt vagy?
A veréb a filagória tetejének szélére szállt, és hangosan, csengettyűszerűen csiripelt, mintha hívná az embert. Bogdán megfeszült, a madár felé nézett, majd egy lépést tett a rejtekhely irányába.
A filagória ajtaja kissé nyitva volt. A hóban gyenge nyomok látszottak, mellette egy rágcsáló maradványai — a túlélésért folytatott küzdelem nyoma.
Bogdán maga felé húzta az ajtót, és óvatosan bekukucskált. A padlón egy szétszakadt eledélcsomag hevert, a falnál egy megviselt kaparófa állt, mellette az ismerős házikó. A táblán egy név:
— Mirta… — mondta halkan.
Utána a veréb is berepült a filagóriába, a pokróc melletti padra szállt, és kétségbeesetten csiripelt, mintha könyörögne: „Siess! Itt van!” A madár nem mozdult — mintha tudta volna, milyen fontosak most ezek a másodpercek.
Amint Bogdán megkerülte az asztalt, a pokróc alatt alig észrevehető, szürke kis fülecskéket pillantott meg. Visszafojtotta a lélegzetét, letérdelt, és óvatosan félrehajtotta a szövetet.
A takaró alatt egy lesoványodott, alig élő test feküdt. Mirta ott feküdt, szinte eggyé válva a pokróccal, mozdulatlanul. A bőr szorosan feszült a csontjaira — mintha már nem maradt volna ereje pislogni sem.
Bogdán dühösen szorította össze a fogát az emberi közöny miatt. Óvatosan megérintette a két füle közti szőrpamacsot. Szótlanul simogatta — bocsánatot kérve mindenért, amin át kellett mennie.
De egyszer csak – egy apró mozdulat. Mirta kinyitotta a szemét, és ránézett. Gyenge, de tudatos pillantás. Bogdán nem tévedett – életben volt.
— Megvártál… Ügyes vagy, kicsikém! – suttogta Bogdán, miközben pokrócba bugyolálta, és óvatosan karjaiba vette. – Most már csak meleg lesz. Csak otthon. Én itt vagyok.
A veréb bátorító csiripelése kíséretében kivitte a cicát, magához szorította, és begombolta a kabátját, hogy testével melegítse. Válaszul – alig hallható dorombolás. Ő maga sem értette, honnan volt még ereje hozzá.
A madár nem tágított, egészen az autóig elkísérte őket. Amíg Bogdán óvatosan a jobb első ülésre fektette Mirtát, a veréb körözött fölöttük, mintha búcsút intene.
— Köszönöm, barátom – mosolygott Bogdán, miközben elővett egy zacskó napraforgómagot a kesztyűtartóból. – Ez a tiéd.
Kiszórt egy csipetet a letaposott hóra, és figyelte, ahogy a veréb azonnal elfogadja az ajándékot. Csak ezután ült a volán mögé.
Az állatorvosi rendelőben azonnali ellátásban részesült a cica. Infúziót kapott, hősugárzók alá került. Bogdán minden nap meglátogatta, és mindig érdeklődött az állapota felől. Egy hét múlva az orvos engedélyezte, hogy hazavigyék Mirtát.
Amikor Bogdán mindent elmesélt a feleségének, Lika nem tudta visszatartani a könnyeit. Ő maga ragaszkodott hozzá, hogy elmenjenek a cicáért a rendelőbe.
Azóta Mirta különösen vonzódott Bogdánhoz. Várta az ajtóban, jött, amikor hívta, és csak mellette aludt el. Ha késett, türelmesen várta a küszöbön összegömbölyödve – mintha nem tudott volna megnyugodni, míg ő haza nem ért.
Lika szívét mélyen megérintette ez a ragaszkodás. A szemében könnyek csillogtak, a szívében pedig hála a sors iránt, amiért ők lettek Mirta új otthona.
Elmúlt a március, majd az április is. Májusban az egész család elutazott a nyaralóba. Lika aggódott: mi van, ha Mirtában újra felébred a szorongás? De hiába.
A nyaralóban ott várta őket az a bizonyos madár. A veréb azonnal megjelent, és a macska egy pillanat alatt életre kelt. Vidáman üldözte őt, ahogy régen, izgatottan szaladt utána a gyepen.
— Úgy tűnik, van itt egy régi ismerőse – mosolygott Lika.
— Ő segített akkor megtalálni – bólintott Bogdán, miközben egy faetetőt vett elő az autóból. Kifejezetten ennek az apró megmentőnek készítette.
— Képzeld, hívott Mirta volt gazdája – tette hozzá. – Azt mondta, Dima hazudott neki, hogy a macska ismerősöknél él. Most néha szeretne érdeklődni, hogy van.
Lika bólintott. Figyelte, ahogy Mirta játszik, ahogy őszintén örül minden percnek, és a szemében boldogság ragyogott.
A macska szaladt a fűben, tekintetét le sem vette Bogdánról. Ő volt az ő embere. Az, aki eljött a legnehezebb pillanatban. Aki nem félt a hótól, sem a távolságtól. Aki család lett.
Most már csak jóságos kezek, meleg otthon és szeretet volt az életében. És egyetlen durvaság sem. Mirta tudta: otthon van. És ez örökre szól.
