– Nasztya, valaki kopog! – szólt Péter, miközben meggyújtotta a petróleumlámpát. – Ilyen ítéletidőben?
Anasztázia letette a kötését és figyelni kezdett. A szél süvítésén és az eső dobolásán át alig hallható kopogás ütötte meg a fülét. Olyan halk volt, hogy egy odacsapódó ág hangjának is vélhette volna.
– Lehet, hogy csak képzelődtél? – nézett férjére, de Péter már elindult az ajtó felé.
A hideg szélvihar betört a házba, mikor az ajtó kinyílt. Anasztázia sietett Péter után, és megdermedt a küszöbön.
A fa verandán, a lámpa tompa fényében négy apróság kuporgott, régi, kopott pokrócokba burkolva.
– Istenem – suttogta Anasztázia, miközben térdre ereszkedett előttük.
A gyerekek nem szóltak, de rémült tekintetük mindent elárult. Két kislány és két kisfiú – mind egykorúak lehettek, alig múltak egyévesek.
– Honnan jöttek? – kérdezte Péter, miközben felvette a földről a gondosan összehajtott papírfecnit. – Itt egy üzenet.
Kibontotta az elázott lapot és hangosan olvasni kezdte: „Segítsetek nekik… Mi már nem bírjuk tovább…”
– Gyorsan, vigyük be őket melegbe! – kiáltotta Anasztázia, és már fel is kapott egy kisfiút. – Teljesen átfagytak!
A házat hamar betöltötte a gyerekek sírása és a sürgés-forgás. Marfa, akit felébresztett a zaj, lejött az emeletről és megtorpant a lépcső alján.
– Mama, segíts! – könyörgött Anasztázia, miközben próbálta egyszerre ringatni a gyereket és lehúzni róla a vizes ruhát. – Melegíteni és etetni kell őket.
– Honnan jöttek? – kérdezte Marfa, de választ nem várva máris a tűzhelyhez sietett, hogy begyújtsa a tüzet.
Szemjon is megjelent, és hamarosan mindenki serénykedett: valaki tejet melegített, más tiszta törölközőket keresett, megint más a régi ládát túrta, ahol évekkel korábban elrakott babaruhák lapultak – hátha egyszer még szükség lesz rájuk.
– Nasztyenka, ezek a kicsik mintha az égiektől jöttek volna – suttogta Marfa, mikor az első riadalom elmúlt, és a gyerekek, akik már meleg tejet ittak és betakargatva voltak, elszenderedtek a nagy ágyon.
Anasztázia le sem tudta venni róluk a szemét. Mennyi éjszakát sírt végig, miközben gyermekekről álmodott? Hányszor jártak orvosról orvosra Péterrel, és tértek haza újra meg újra egyre halványuló reménnyel?
– Mit fogunk csinálni? – kérdezte halkan Péter, és felesége vállára tette a kezét.
– Mit kéne ezen gondolkodni? – szólt közbe Szemjon. – Ez isteni jel. El kell fogadni, ennyi az egész.
– De hát a törvények? A papírok? – aggodalmaskodott a gyakorlatias Péter…
— Vannak kapcsolataid a járásban — emlékeztette Szemjon. — Holnap el is intézed az iratokat. Azt mondjuk majd, hogy távoli rokonok, akiknek már senkijük sincs.
Anasztázia nem vett részt a beszélgetésben. A gyerekek mellett ült, és óvatosan simogatta a fejüket, mintha attól tartana, hogy mindez csak álom.
— Már ki is találtam a neveiket — szólalt meg végül. — Vera, Katya, Iván és Jegor.
Azon az éjszakán senki sem hunyta le a szemét a házban. Anasztázia a házilag összetákolt bölcső mellett virrasztott, attól félve, hogy ha pislog, mindez szertefoszlik, mint egy álom.
Hallgatta a kisbabák nyugodt lélegzését, álmukban hallható szuszogásaikat, s minden egyes lélegzettel egyre nagyobb remény virágzott a szívében.
Négy apró élet vált ettől kezdve az ő felelősségévé. Négy sors fonódott össze az övével, mint vékony fonalak, melyek együtt egy erős kötelet alkotnak.
Az ég lassan világosodott az ablak mögött. A szél elcsitult, az esőcseppek is ritkultak. Hamarosan a felhők közül áttörtek az első napsugarak, gyengéd rózsaszínre festve a szomszéd házak nedves tetejét.
Péter már a ló hámját ellenőrizte, amikor Anasztázia egy kis batyuval és frissen vasalt inggel lépett ki hozzá.
— Menni fog? — kérdezte halkan, a férfi összpontosító arcát figyelve.
— Ne kételkedj — válaszolta Péter, megszorította felesége vállát, és felszállt a szekérre.
Mire visszatért, már szürkület borította a falut. Belépett a házba, izzadságtól átázott ingét lehúzva, és egy megviselt dossziét tett az asztalra.
— Most már hivatalosan is a mi gyerekeink — mondta, hangjában visszafogott büszkeség csengett. — Senki nem veheti el őket tőlünk. Régi barátokat kellett megkeresni, de tudják, mit csinálnak. Ha hivatalos úton megyünk, évekig is eltarthatott volna.
Marfa csendben keresztet vetett, majd sietve kivette a tűzhelyből a gőzölgő agyagedényt, benne a gazdag levessel.
Szemjon hangtalanul egy bögrét tett Péter elé, tele forró házi pálinkával, és erősen megszorította a vállát — szavak nélkül, de annál kifejezőbben.
A mozdulat többet mondott bármilyen szónál: tiszteletet, büszkeséget és azt az elismerést, hogy nemcsak a lánya férje, hanem olyan ember, akiben meg lehet bízni.
Anasztázia a bölcső fölé hajolt, és a négy békés kis arcot nézte. Évekig hordozta magában a gyermektelenség fájdalmát, mint szívet szaggató, éles töviseket.
Minden anyaságról szóló említés, minden idegen gyerek látványa sebeket ejtett a lelkén. De most… most könnyei az öröm sós cseppjei voltak, nem a veszteségéi.
Négy apró szív dobogott most már az övé mellett, az élet maga bízta őket rá.
— Hát most már sokgyerekes apa lettem nálad — mondta halkan Péter, miközben átölelte feleségét.
— Köszönöm — súgta Anasztázia, mellkasához simulva, attól tartva, hogy egyetlen felesleges szó is szétzúzhatja ezt a törékeny boldogságot.
Teltek az évek, a gyerekek nőttek, a család megerősödött, bár néha akadtak nehézségek.
— Hát nem érdekelnek ezek a szabályok! — csapta be Iván dühösen az ajtót, hogy még az öreg ablak is reszketve megcsörrent. — Nem fogok itt megrohadni ezen a pusztán!
Anasztázia megdermedt a kezében tartott tálkával. Tizenhárom év alatt még soha nem hallotta a legkisebb fiát ilyen hangon beszélni. Letette a tésztát az asztalra, és a kötényébe törölte a kezét.
— Mi történt? — kérdezte, ahogy kilépett az előtérbe.
Iván a falnak támaszkodva állt, haragtól elsápadva. Péter mellette állt, ökölbe szorított kézzel, zihálva.
— A fiad úgy döntött, hogy nincs többé szüksége iskolára — szűrte a fogai között Péter. — Azt mondja, a tankönyvek csak időpocsékolás. Ki akar lépni az iskolából, és a városba költözni.
— Mi értelme görnyedni a könyvek felett? — kiáltotta Iván. — Hogy aztán egész életemben a földeken robotoljak, mint ti?
Péter arca megkeményedett, a szemei mély fájdalmat tükröztek. Elindult a fia felé, de Anasztázia gyengéden megállította, közéjük állt.
— Nyugodjunk meg, és beszéljük meg hideg fejjel — javasolta, miközben érezte, hogy a szíve összeszorul fia szavai hallatán.
— Nincs miről beszélni — keresztbe fonta a karját Iván. — Nem én vagyok az egyetlen, aki így gondolja. Jegor is egyetért velem. A lányok csak félnek bevallani, hogy ők is el akarnak menni.
Vera jelent meg az ajtóban — magas, pár tincs kibomlott a copfjából, halvány arcára hullva. Az ajtófélfának támaszkodva nézte a feszült arcokat.
— Mindent hallottam a tornácról — mondta halkan. — Miről van szó?
— Mondd el az igazat — szegezte rá tekintetét Iván. — Ismerjük el, hogy a városi tájképes albumodat a párnád alatt rejtegeted!
Vera összerezzent, de nem vette le róla a szemét. A copfja vége idegesen rándult, miközben kihúzta magát.
— Igen, valóban szeretnék hivatásszerűen festészetet tanulni — vallotta be, apja szemébe nézve. — Az oktatóm szerint tehetségem van hozzá, és az egyik megyei központban van egy művészeti iskola…
— Na ugye! — kiáltott fel Iván, még ugrándozott is. — Ti meg itt tartotok minket tehenek meg krumpli közt! Megrohadunk ezen a helyen, miközben a világ halad tovább!
Péter hirtelen kifújta a levegőt, mintha mellkason ütötték volna. Sarkon fordult és kiment az udvarra.
Anasztázia lenyelte a torkában felgyülemlett gombócot, igyekezett visszatartani könnyeit a gyerekek előtt.
— Vacsora fél óra múlva — mondta szándékosan nyugodt hangon, és visszament a tűzhelyhez, ahol már forrt a leves.
Az egész este nehéz, nyomasztó csendben telt. Katya és Jegor egymásra pillantgattak, de nem mertek megszólalni. Iván látványosan a villájával piszkálta az ételt. Vera egy pontra meredt, mintha messze járna a gondolataiban. Péter nem jött vissza az asztalhoz.
Éjjel Anasztázia nem tudott elaludni. Mellette férje mélyen aludt, ő pedig újra és újra visszaidézte azt a napot, amikor először látta meg ezeket a gyerekeket a verandán…
Ahogy kanállal etette őket. Ahogy velük együtt tanulta kimondani az első szavakat. Ahogy örült az első lépéseiknek.
Reggelre a helyzet csak rosszabb lett. Jegor bejelentette, hogy többé nem akar segíteni apjának a gazdaságban.
– Saját terveim vannak az életre – mondta reggelinél. – Én profi sportoló akarok lenni, nem tehenet fejni.
Pjotr szótlanul felállt az asztaltól és kiment. Egy perc múlva hallatszott a traktor távolodó zúgása.
– Értitek ti egyáltalán, mit tesztek apátokkal? – tört ki Anasztáziából. – Ő a lelkét is kiteszi értetek!
– De mi nem kértük ezt! – kiáltott fel hirtelen Ivan. – Ti nem vagytok az igazi szüleink! Miért is élünk itt egyáltalán?!
Halálos csend borult a házra. Katya reszketve szaladt ki az asztaltól. Vera kezébe temette arcát. Jegor tátott szájjal bámult a bátyjára.
Anasztázia lassan Ivanhoz lépett, és egyenesen a szemébe nézett.
– Mert szeretünk titeket. Jobban, mint az életünket – mondta halkan.
Ivan volt az első, aki elfordította a tekintetét. Kiviharzott a házból, úgy csapta be az ajtót, hogy az egész épület megremegett. Pár perccel később Anasztázia az ablakból látta, ahogy a fiú átszalad a mezőn az erdő felé.
Marfa, aki a sarokból figyelte az egész jelenetet, megcsóválta a fejét.
– Ez a kor velejárója, kislányom – mondta. – Elmúlik.
De Anasztázia érezte: nem csak a kor tehet róla.
Tizenhárom év alatt először repedt meg az a szeretetből épült fal, amit Pjotrral együtt oly gondosan emeltek a gyerekek köré. És senki sem tudta, hogyan lehet újra felépíteni.
– Apa, várj! – kiáltotta Ivan, miközben átvágott a mezőn, karjait lengetve. – Segítek!
Pjotr megállította a traktort, és letörölte a verejtéket a homlokáról. A forró nyári nap már a végéhez közeledett, de a földeken még sok munka várt rá.
– Egyedül is megoldom – morogta, a fiára sem nézve.
– Ugyan már – szólt Ivan, és közelebb lépett, majd apja vállára tette a kezét. – Ketten gyorsabban haladunk. Emlékszem, hogy tanítottál.
Pjotr habozott egy pillanatig, aztán bólintott, és arrébb húzódott, hogy helyet adjon neki. Ivan felmászott a fülkébe, és a traktor újra megindult.
Majdnem fél év telt el azóta a borzalmas nap óta, amikor a család majdnem széthullott. Fél évnyi napi küzdelem, hogy újra megtanuljanak beszélni egymással.
A falu szélén álló házban sok minden megváltozott. Anasztázia döbbenten figyelte, hogyan térnek vissza a gyerekei – először testben, aztán lélekben is –, akik nemrég még világgá akartak menni.
Minden azon az éjjelen kezdődött, amikor Ivan nem tért haza. Az egész falu kereste őt hajnalig.
Végül az erdei vadászházban találtak rá – átázva, átfagyva, lázasan, rémülettel a szemében.
– Anya… – suttogta akkor, amikor meglátta Anasztáziát, és ez az egyetlen szó mindent megváltoztatott közöttük.
Ezután hosszú betegség következett. Ivan lázálmában Anasztáziát hívta, és amikor magához tért, úgy szorította a kezét, mintha attól félne, elveszíti.
Vera volt az első, aki belátta, milyen ostobán viselkedtek. Elővette a régi családi albumokat, és testvéreinek mutogatta a fényképeket, mesélve az emlékeket, amikre gyermekkorából emlékezett.
– Nézd, Jegor – mondta –, itt visz az apu a vállán, miután megnyerted az első futóversenyedet.
Jegor arcán némán gördültek végig a könnyek.
Katya elkezdett segíteni anyjának a konyhában. Furcsa rajzait felváltották a ragyogó akvarellek, amiken a házuk, a mezők és az erdő látható. Az egyik munkája meg is nyerte a járási versenyt.
– Folytatni fogom a festést – mondta Anasztáziának –, de itt akarok maradni. Vakációra hazajönni. Hazatérni.
Hazatérni.
A kilencedik osztályos ballagásra a család kapcsolatai annyira helyreálltak, hogy Pjotr először hosszú idő után újra elmosolyodott.
Ott állt az iskolaudvaron, magas és egyenes tartásban, és a szíve majdnem szétrepedt a büszkeségtől, amikor sorra szólították a gyerekeket a színpadra.
– Jegor Petrovics – oklevél sportteljesítményért! – Vera Petrovna – irodalmi verseny győztese! – Ivan Petrovics – az év legjobb szerelője! – Jekatyerina Petrovna – ifjú festők versenyének díjazottja!
Petrovicsok. Az ő gyerekeik.
Aznap este ünnepséget tartottak otthon. Összegyűltek a rokonok, szomszédok, barátok. Az asztalok roskadoztak a finomságoktól, dalok szóltak, nevetés csendült. A gyerekek kipirulva ragyogtak a figyelemtől és a boldogságtól.
– Tudod, anya – suttogta Vera, miközben átölelte Anasztáziát –, beadtam a jelentkezést a művészeti iskolába. De itthon fogok lakni, onnan járok be. A város nincs is olyan messze.
– Én is – tette hozzá Ivan. – Minek kollégium, ha ilyen otthonunk van?
Anasztázia könnyek között mosolygott. Pjotr odalépett hozzá, és átkarolta.
– Látod, minden rendbe jött. Aztán ha 18 évesek lesznek, és el akarnak menni, nem fogjuk visszatartani őket – mondta.
Ő pedig a gyermekeire nézett – zajosak, felnőttek, mégis a sajátjai – és arra a régi, esős estére gondolt, amikor a sors bekopogtatott az ajtajukon.
Marfa és Szemjon mosolyogtak a falon lógó fényképekről: nemrég távoztak, egymás után, de még megérték, hogy unokáikból igazi emberek lettek. A falusi csendet csak a fiatalok távoli nevetése és a tücskök egyenletes ciripelése törte meg. Az utolsó vendégek recsegő szekereken tértek haza, magukkal víve az ünnep visszhangját.
Anasztázia kilépett a tornácra, beburkolózva egy régi kendőbe, és felnézett a csillagos égre, amelyet ragyogó pontok borítottak, mintha éjszakai érmék lettek volna.
A ragyogó csillagképek között kereste a választ arra a kérdésre, amely évek óta nem hagyta nyugodni: miért éppen nekik adatott ez a sors?
Ajkát halvány mosoly érintette, és hangtalanul, de egész szívéből hálát adott a csillagos égnek.
Mögötte megnyikordult a padló. Pjotr lépett ki mellé, és megállt mellette.
– Min gondolkodsz? – kérdezte.
– Hogy a család nem vérségi kötelék – felelte Anasztázia. – Hanem szeretet. Csak szeretet.
A sötétből gyermekeik nevetése hallatszott. Hazafelé tartottak. Hozzájuk. Oda, ahol mindig várták és szerették őket – mindennél jobban a világon.
