– Alisa, drágám, ne aggódj ennyire. Anya vigyáz majd rám. Gyere, amikor tudsz. Nem akarok még jobban megterhelni téged. Így is fáradtan jössz haza a munkából, pihenned kellene, kialudnod magad… És én csak igénylem a figyelmedet folyton.
Alisa nem tudta visszatartani a szipogást.
– Kosztya, annyira figyelmes vagy, olyan gondoskodó… Minden rendbe jön. Biztosan találunk majd olyan szakembereket, akik tudnak segíteni. Ha kell, felveszünk hitelt.
A férje gyengéden megsimogatta a haját.
– Alisocska, miféle hitel? Hogyan fogod azt visszafizetni? Neked még élni kell, sokáig.
Alisa aggódva nézett rá.
– Kosztyik, ne is gondolj ilyesmire. Nem engedem, hogy így beszélj!
Kosztya az órájára pillantott.
– Siess, különben lekésed a kisbuszt.
Alisa is ránézett az időre.
– Nem, nem megyek. Majd holnap. Ma éjjel anyu dolgozik, hogyan hagyhatnálak egyedül?
– Alisa, ugyan már! Tudod jól, milyen a főnököd. Ha elkésel, megvonják a bónuszt. Aztán mi lesz? Hiszen mindent előkészítettél. Megoldom, komolyan.
Alisa kiszaladt a házból. A könnyek elhomályosították a látását. Sosem gondolta volna, hogy ilyen helyzetbe kerül. Az ő Kosztyája, aki mindig élettel teli és energikus volt, most súlyosan beteg. Ráadásul olyan titokzatos a betegsége, hogy az orvosok nem mernek diagnózist mondani.
Amikor egy idős orvos azt mondta, hogy „ezen az emberem még szántani is lehetne”, Kosztya megsértődött, és kategorikusan megtagadta a további vizsgálatokat. Alisa próbálta rábeszélni, de hiába. Még az anyósa is a fia pártjára állt. Egyszer szigorúan azt mondta Alisának:
– Minek hurcolod őt kórházról kórházra? Hagyd, hogy pihenjen. Nincs mit csinálnod? Vállalj pluszmunkát! A pénz sosem árt. Vagy már nincs, aki eltartson?
Alisa ijedten bólintott. Mindig is tartott az anyósától. Már az első perctől világossá tette, hogy Alisa nem az a meny, akit fiának elképzelt. Az esküvőn nyíltan kijelentette: „Te egy szürke kisegér vagy. Nem értem, mit látott benned.”
Alisa sosem mondta el Kosztyának. Nem akarta elszomorítani. Kosztya nagyon szerette az édesanyját. De ő maga mindig úgy érezte, nem elég jó az anyósa szemében.
Az anyós volt az is, aki ragaszkodott ahhoz, hogy még ne legyen gyerekük. Azt mondta, nem régóta házasok, előbb jobban meg kell ismerniük egymást. Most Alisa úgy gondolta, milyen előrelátó volt. Mit tett volna, ha lenne egy gyerekük? El sem tudta képzelni.
A kisbuszmegálló körül sokan voltak. Mindenki a városba igyekezett. Itt, a külvárosban, kis házak és nyaralók álltak.
Alisa félrehúzódott. Nem akarta hallani a tömeg zaját. Csendet kívánt.
– Hadd jósoljak, szépségem.
Alisa összerezzent és hátrafordult. Egy idős cigányasszony állt előtte.
– Miért ijedtél meg? Talán valaha is bántottak a cigányok?
– Nem.
– Na hát akkor ne félj. Add ide a kezed.
Alisa, mintha álomban lett volna, kinyújtotta a tenyerét. A cigányasszony sokáig nézegette, majd elengedte.
– Nem fogok jósolni. Csak annyit mondok: hamarosan megtudod, hány ember hazudik neked a környezetedben. Váratlanul jössz rá, de bölcsebbé tesz. Ne félj szigorúnak lenni, inkább attól félj, hogy túl naiv vagy.
A cigányasszony eltűnt a tömegben, még csak pénzt sem kért. Alisa megrázta a fejét. „Biztosan megőrültem” – gondolta. Az ő életében nincs senki, aki becsaphatná. Mindig kedves volt mindenkivel, mindig segíteni próbált. És ugyan miért csalnák meg? Hiszen nincs semmije, amit érdemes lenne elvenni.
Megérkezett a kisbusz. Alisa habozott, és csak a sofőr melletti ülés maradt szabadon. Kénytelen volt oda ülni.
– Alisa? Te vagy az?
Meglepetten nézett a sofőrre.
– Misa? Nem hiszem el! Te mit keresel itt?
– Már fél éve ezen a járaton dolgozom. Te ritkán jársz erre?
– Igen, eddig nem volt rá okom. Mostanában gyakrabban jövök majd.
– Mesélj, hogy vagy? Amióta bevonultam a seregbe, semmit nem hallottam felőled.
A fiatalember elmosolyodott.
– Tudod, amikor elmentem, azt gondoltam: visszajövök, te felnősz, elveszlek feleségül. De mire visszaértem – már férjnél voltál.
Alisa felnevetett.
– Mekkora álmodozó vagy! Inkább neked kellett volna felnőnöd. Egy osztályba jártunk!
– Tényleg? Igazad van! Te még puskáztál is rólam.
– Az te voltál, aki rólam puskázott! Misa, tíz év telt el, és te semmit sem változtál.
– Minek is változni? Az élet gyönyörű.
Alisa elkomorult.
– Talán. De nem mindenkinek.
– Mi történt, Alis? Baj van?
A könnyei ismét megjelentek. Legyintett.
– Misa, ne kérdezz. A férjem beteg. Az orvosok tehetetlenek. Szinte a szemem láttára hal el. Azt kérte, hogy maradhasson a nyaralóban, ne zavarjon engem.
– Miért a nyaralóban? Miért nem kórházban?
– Az orvosok nem tudják, mi baja… Csak a pénz fogy.
– Tehát azt mondják, egészséges?
Alisa bólintott, alig tudta visszatartani a sírást.
– Képzeld el, senki nem tudja, mi történik vele. Senki.
– Tehát már minden orvost felkerestetek?
– Igen, sok szakembernél jártunk. Most már ő maga is elutasít minden kezelést. Az orvosok pedig semmit nem írnak fel.
– Furcsa ez az egész. Általában még ha nem is tudják a pontos diagnózist, akkor is kezelik, figyelik a beteget. Hogy engedték el? Vagy ő ment el saját akaratából?…
– Misa, el sem hinnéd. Egyszer sem ajánlották fel neki, hogy befeküdjön a kórházba. Olyan érzésem van, mintha az egész egészségügy csak a «saját embereikre» koncentrálna.
Misa furcsán nézett rá.
– Alisa, nem gondolod, hogy itt valami nem stimmel? Milyen most a kapcsolatotok a férjeddel? Jó?
– Tudom, mire gondolsz – hogy csak színlel. De nem… Látom rajta, mennyire rosszul van.
Misa megvonta a vállát.
– Hát, ebben igazad lehet. Te ismered őt jobban.
Egy papírlapra felírta a telefonszámát.
– Ne tűnj el, hívj bátran. Ha bármi van – csak szólj. Van autóm, segítek.
– Köszönöm, Misa. Jó volt újra látni téged.
Misa komolyan nézett rá.
– Nekem is. Hívj bármikor. Egyedül élek, nem zavarsz meg.
Alisa utánanézett a távolodó járatnak, majd mélyet sóhajtott, mintha végre levegőhöz jutott volna.
Eltelt egy hét. Az egész hétvégét az anyósánál töltötte. Lelkileg jobban kimerült, mint az egész munkahéten. „Alisa, csináld ezt”, „Alisa, hozd azt”, „Alisa, mindent rosszul csinálsz.” Mindent kitakarított, főzött egy hétre előre.
Csak vasárnap este tért vissza a városba. A fizetését otthagyta. Az egészet. Csak néhány fillért hagyott magának utazásra és apróságokra. Kosztyának gyógyszerekre lehet szüksége. És rendesen kell táplálkoznia.
Az anyós csak fintorgott: „Istenem, milyen nyomorúságos fizetés. Ebből sokáig nem élsz meg.”
Alisa mondani akarta, hogy egész jó fizetést kap. De aztán meggondolta magát. Úgyis csak újabb kioktatást kapott volna arról, hogy „a fia mennyire rosszul választott”.
Reggel óta nem tudta elérni a férjét. Végül összeszedte a bátorságát, és felhívta az anyósát.
– Alisa, honnan tudjam, mi van a férjeddel? Talán alszik. Dolgozom, nem vagyok otthon.
Alisát felháborította ez a közöny. Végül is, mégiscsak a saját fiáról van szó. Azonnal szólt a főnökének, hogy el kell mennie. Elhatározta, hogy ellenőrzi, mi van Kosztyával, és visz neki egy kis gyümölcsöt.
Egy órán belül már a házhoz közeledett. Kosztya örülni fog. Nem is számít rá, különösen ilyen korán. Tudja, hogy hatig dolgozik.
Megpróbálta kinyitni az ajtót, de a kulcs nem fordult el. Az ajtó belülről volt bezárva. Furcsa… Hogyan zárhatta be? Hiszen alig tud járni.
Alisa megkerülte a házat, talált egy ágat, és úgy nyitotta ki a konyhaajtót, ahogyan egyszer az anyósa is tette, amikor elvesztette a kulcsait.
A házban csend volt. Alisa megijedt. Óvatosan kinyitotta a szobája ajtaját – és megdermedt. Fejében felvillantak a cigányasszony szavai: „Ne félj szigorúnak lenni, attól félj, hogy ostoba leszel.” A férje szorosan ölelte egy ismeretlen nőt. Az ágy mellett egy asztal állt, rajta az előző esti ünneplés maradványai: pezsgő, konyak.
Alisa megpróbálta összeszedni a gondolatait, de nem ment. Csendben becsukta az ajtót, kiment a házból, és elindult a megálló felé. Két óra volt a következő járatig. Elővette a telefonját.
– Misa, szabad vagy?
– Alisa, mi van a hangoddal? Történt valami? A férjed? Meghalt?
Alisa halványan elmosolyodott.
– Igen, számomra meghalt. Hol vagy? Most odamegyek.
– A megállónál várlak.
Alisa leült egy padra, majd felhívta az anyósát.
– Megmondtam, hogy ne hívogass!
– Ez hosszabb időre szól. Ha látja a fiát, mondja meg neki, hogy vigye el a cuccait. Ma mindent összepakolok.
– Mi van?! Elhagysz egy haldokló férjet?
– Haldokló? Épp most voltam otthon. Viszlát, Irina Szergejevna. Remélem, többé nem találkozunk.
Letette, hátradőlt a padon. Nem sírt.
– Látom, felébredtél – hallatszott egy hang.
Alisa összerezzent. Mellette állt ugyanaz a cigányasszony, és mosolygott.
– Ne aggódj. Most megtudod, mit jelent igazán élni.
Az asszony megfordult, hogy elmenjen, de Alisa felugrott.
– Várjon, mondjon még valamit…
A nő megrázta a fejét.
– Többet nem mondok. Most már minden a te kezedben van.
Ekkor megállt egy autó a megállónál. Misa ugrott ki belőle.
– Alisa, mi történt?
Alisa suttogta:
– Misa, annyira örülök, hogy látlak!
Útközben a városba mindent elmesélt. Nyugodtan beszélt, érzelem nélkül. Misa figyelmesen hallgatta, majd megkérdezte:
– Alisa… Hogy tudtál egyáltalán hozzámegy egy ilyen emberhez? Mindig mondtam, hogy a jóhiszeműséged egyszer bajba sodor.
– Nem tudom… Nem akarok hazamenni. Tegyél ki a rakparton, csak sétálok egyet.
Misa bólintott.
– Akkor veled tartok.
– Misa…
– Mi van?
– Miért van az, hogy mindig akkor bukkansz fel, amikor a legnagyobb szükségem van rád?
Elmosolyodott.
– Nem tudom, talán megérzem.
Alisa is elmosolyodott, eszébe jutott az első találkozásuk. Iskolába tartott, amikor egy felsőbb évfolyamos véletlenül nekiment és kiabálni kezdett vele. A táskája a bokorban landolt, ő pedig sírt. Aztán megjelent Misa – fiatalabb, de határozott. Kiállt mellette, és azóta mindig védelmezte őt.
Alisa csak este tért haza. A lakás üresnek tűnt, de a lelke már megkönnyebbült. A jövőre gondolt – férj nélkül –, és csak előnyöket látott. A legfontosabb: ez most már az ő otthona.
Megszólalt a telefon. Ötven nem fogadott hívás a férjétől. Most felvette.
– Alisa, mi folyik itt? Miért nem veszed fel a telefont?
– Kosztya, a barátnőd már elment?
Csend a vonal másik végén.
– Szóval anyád nem hazudott. Mit akarsz még? Te vagy a hibás. Nézz csak magadra!
– Kosztya, nem érdekel, mit gondolsz rólam. Összepakolom a cuccaidat és elküldöm neked. A szállítást én fizetem.
– Várj, ezt nem teheted! Nem az, aminek látszik!
– Nyugodj meg. Már döntöttem. Holnap beadom a válópert. Ne hívj többé.
Letette, és letiltotta a számát.
Egy hét múlva Kosztya megjelent. Nem engedte be a lakásba, a bőröndöket a lépcsőházba vitte.
– Hogy teheted ezt? Mégiscsak ez az én otthonom is!
– Nem. Ez a lakás az enyém. Te itt többé nem élsz.
Kosztya haragosan nézett rá.
– Furcsa. Nem gondoltam, hogy ilyen kegyetlen tudsz lenni.
Alisa szó nélkül becsukta az ajtót.
Két hét múlva Misa hívta.
– Hogy vagy? Már nem sírsz? Gyerünk moziba.
Elmosolyodott. Misa mindig annyira magabiztos volt, hogy a problémák messze elkerülték.
– Megegyeztünk!
A mozi után a városban sétáltak. Alisa könnyűnek és szabadnak érezte magát. Senki nem követelt tőle semmit, senkiért nem volt felelős.
– Tudod, Misa, úgy érzem magam, mintha újra tinédzser lennék.
– Én is.
– Emlékszel, mikor megkértél, hogy legyek a feleséged?
– Mikor volt az? – lepődött meg.
– Az iskolai akácfa alatt.
– Misa, az hetedik osztályban volt! – nevetett.
Úgy tett, mintha megsértődött volna.
– De akkor igent mondtál!
Nevettek.
A házához éjfél után értek. Alisa megállt, a szemébe nézett, megfogta a kezét, és együtt léptek be a lépcsőházba.
Három hónap múlva összeházasodtak. És ez volt a legszebb esküvő.
